Versek » Reménytelenség versek
« Első oldal
1
...
of
8
Idő    Értékelés
A feledés homályából jön, feltűnik,
lényét a múlt fátyla, s néma árnyak űzik.
Emlékek közt tévelyeg a ködös úton,
egymagában merengve, végtelen túlon.
Szeme dermedt tükrével még visszatekint,
hajdani fényessége alkonyba kering.
Alvadó lelkében örök bánat bolyong,
rezdülése mélyen az ég felé borong.
Mellkasa nyilall, de régóta nem érzi,
márványszíve a sötétségben örvénylik.

2013.
Nincs országod, sem kabátod,
Nincs szerelmed, sem barátod,
Nincs esélyed, sem reményed,
Nincs már álmod, hogy meséljen.
Nincs már szíved, csak néha fáj,
Nincs már lelked, csak sírva száll,
Nincs már agyad, csak emlékek,
Nincsen tested, már nem érzed.
Nincsen sírod, sem siratód,
Nincsen gyertyád, sem takaród,
Nincsen sóhaj, sem gyászhuszár,
Nincs több közöny, sem fénysugár.

2016.
Apró levelein csillámzó holdfény
Cserben hagyva, drága, könnyet húllva
Szent éj
Kár - e, mi szótlan?
A hátrahagyott, szélbe kapott,
Csendben lévő szólam,
Ha már nincs más, mit mi múltuk hangot lopott szótlan
Bukkanó-szakadék, mi
Manipulatív,
S ártatlan
Áltat - e még ha egymás szemébe
Könnyesen nézett hajdan?
Fátyol hull az arcra
S szíve roppant, lehunyt szemmel
Nem szállt be e lélek maró harcba
Hisz várja Az út,bosszú, sors, fájdalom
S Nincs vége minélkül szánthatom
Fel
Én?
A nyomor szülte sorsot
Fáradhatatlan ifjak, idősek, szerettek
Holott szívünk egy, tiszta, becses
S mégis ingadozva, határozottan jeges
A gondolat, mi reánk hull,
Egyek vagyunk, határon át - határon túl.
Beküldő: Schubert Anna
Élünk, 'mint szegények,
de sokakat gazdagítók',
mily` gyötrelmes tudat,
mi, a napi kenyerünkért
oly sokat dolgozók,
fájdalmasan sajgó lélek,
a testi fájdalom
már nem is fáj úgy, megszokott,
élünk mi a nincsben,
'mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden.
Heten voltunk cigány szülőktől testvérek anyám előrehaladott rákos beteg volt.
Egy napon kenyeret mentünk venni,
tolókocsiba vittük fel a boltba mert már nem tudott járni szegény.
Hogy levegőzzön és utolsó napjaiban lássa az utcát,azokat az embereket akikkel egészséges korában nap mint nap mosolyogva vidáman beszélgettek.
Mind kicsik voltunk,anyám után mint a kotló után a kis csirkék, úgy mentünk kézen fogva.
Fel sem tudtuk fogni,hogy néhány hét múlva árvák leszünk,
nem lesz nekünk édesanyánk.
Nagyon szegényesen,rongyos öltözetben.
Mert a kevéske fizetését szegény apám az orvosok zsebébe nyomta,hogy mentsék meg nekünk édesanyánkat.
A magyar emberek akik mindig mosolyogtak ránk most furcsán néztek minket az utcán.
Haldokló beteg jó anyámnak aki tele volt morfium fájdalom csillapítóval azt mondták,
..Minek kellett neked ez a sok gyerek..?
Nem szeretnék a szüleim helyett nyilatkozni,
de nem éreztem magunkat szülői tévedésnek.
Viszont nagyon furcsálltam ezt a kérdést egy értelmes magyar édesanyától,
aki több gyereknek adott már életet.
Hiszen mi mind a heten élni szerettünk volna,
éppen úgy mint neki az öt gyereke.
És megköszönni az istennek, szüleinknek,hogy megszülettünk.
Nem tehettünk arról,hogy édesanyánk fiatalon rákos beteg lett.
Mi is boldog életről álmodoztunk,tanulásról,munkáról,
szép házról és gyönyörű jövőről.
Pont olyanról álmodozunk mint mások.
Sajnos a betegség nem válogat megtámadja a sok gyerekes cigány édesanyákat,
is és a más származású kedves édesanyákat,
akiknek bele egyezésük nélkül meg kell halni,
itt kell hagyni a gyereküket,akik miatt talán a mennyországban sem tudnak boldogok lenni soha.
Beküldő: Debreceni Zoltán