Versek » Háború versek
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Öltsétek magatokra a gyász színeit
mert valahol mindig ölnek
égnek a házak és a bombák
szaggatta földek kínlódva takarják
fekélyeiket és még mindig nem elég
a földnek az áldozati vér, hogy
megváltsa lelkeinket
hát csak öltsétek magatokra a gyász színeit
s üljetek a szánalom nyikorgó
kocsijára
mert
csodáitokban dobol a végzet
hát mondjátok el a gyászbeszédet
s fordítsátok el a fejeteket a gyermekekről
az utódokról, a jövőről és taszítsátok el
a szerelmet
felejtsétek el anyátokat, apátokat
a háborúk halottait öregeket és fiatalokat
felejtsétek el azokat akik már értetek is elmentek
ha már megadatott néktek az akarat szabadsága
adjatok áldást a pusztulásra
s e hatalom részeg tébolyában
kiáltsátok IME AZ EMBER
IME AZ EMBER ! önön magával átkozottan
önön magával összeverten !
és sirassátok el magatokat mert bizony mondom
KÉSŐ LESZ HA MÁR NEM LESZ SENKI AKI
ELTEMESSE
A HALOTTAKAT
ha már a csontjaitokban recseg a stroncium métely
hát
NE TÉTOVÁZZATOK
üljetek a szánalom nyikorgó kocsijára
és mondjátok el a gyászbeszédet
Beküldő: Sz.Vili
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlaját zengem.

Ő az áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten,
az a véres Isten nincsen.

Kard, ha csörren, vér, ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma,
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes Ő, míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: Nem haragszom!

Néha rángatom, cibálom:
-tudja, csak Őt kívánom!

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlaját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S, kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!
Beküldő: Babicz Mária
A kályha kurjant újra
mint rozsdás, vén csibész.
A téli almák vacka
elfakult nyárt idéz.

Az óra kettyen egyet
és glóriát ígér
az özvegy konty ezüstjén
megbotló lámpafény.

A szuvas képkeretben
a honvéd oly kimért,
s a tábori lap sárgán
elfakult hírt idéz.

Egy olvasószem csillan
Megkérdezné, miért?
S a tükörszárny behajlik,
mert önmagába néz...
Oly csönd hang hallatszik
S már ez is elmúlik
Csak már a lépések hallatszanak
A várfal kopog lábaik alatt
S a távolban hasonló hang
Mely valahányszor fel-fel cseng
A hegyek falairól visszhangzik
S a széllel fent a magasban játszik
Hallani hogy kopog a katonák páncélján
Az eső mely beszél a véres halál helyén
És igazat mond ez az átok
Távolban nem kívánt látottak
Oly sereg az mely félelmetes
Páncéljaik csörögnek véres
Lábnyomokat hurcolnak magukkal
Tompítja lépteiket foltokkal
Hirtelen megállottak
A sereg nem lép sokat
Ott a távolban kéz mozzanatok
Hátra tegezük felé nyúlnak
Majd felhúzzák nyilaik
S hirtelen elengedik
Hangjuk valami ciripelés
És eleik sajnos végzetes
Minden ember búj a falak
Védelmező árnyéka
Mögé hol nem éri gond
Jaj! annak ki még kinn volt
Mert lezúdult a sötét ég
Közöttük még rengeteg ég
Majd hirtelen csatakiáltás
Oly távoli végzetes hangzás
Karddal, dárdákkal rohannak
Most már végszó lesz veletek
Mert már mi zúdítunk rátok
Nektek nyilaink átok
De a mieink elvesztek
Páncélok hadai mellett
Majd ők jöttek támadással
A katapultok hadával
S a csatának már vége
Lelkek elvesztek véle
Oly csend lett hirtelen
Hangok elveszettek
Ahol régen vár állott
Most pusztult romhalom
Melyben vérfolyó volt
S benne rengeteg holt.
Beküldő: Németh Ádám
(Utóirat)
Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, meg Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A Bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték.
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.