Versek » Magány versek
« Első oldal
1
...
of
7
Idő    Értékelés
Csak hallgatsz és ülsz némám,
Külvilág felé megszűnik figyelmed már.
Érzed, az űrt mely körül vesz,
Érzed a csendet, mely benned lesz.
Visszahúzódsz lelked mélyébe,
Gondolatok megszűntek elmédben.
Hallgasd a csendet némán,
Halld, a csend megszólal egy hárfán.
Mily különös lágy dallam,
Szférák zenéje szól halkan.
Együtt lebegsz most e térben,
Lelkedben mély szeretet és béke.
Szikrázó fényáradat körülötted,
Angyalok járnak öröm táncot neked.
Boldogan ünneplik érkezésed,
Megmutatják az életutad neked.
Táncolj hát örömmel most velük,
Hisz a te lélektáncod táncolod velük.
Hozd magaddal a fényt és ritmust,
Hogy a szíved jól ismerje a taktust!
Őrizd meg lelkedben a békét,
Az elméd mindig maradjon békés!
Szeretetről szóljon az életed,
Boldog lehessen az itt léted!
Beküldő: Poór Edit
A házak közt kóbor macska
ténfereg
tarkómon hideg a lámpafény
szeretnélek!

de
gyorsuló idő hurcol szekerén

fent
július csillagai fénylenek
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd

a hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt.
Beküldő: Sz.Vili
A Hajdúbagosi pusztán lehajtott bánatos fejjel ballagok.
A felhők mögül lopva néznek engem a ragyogó csillagok.

Érzem súlyát fejemen a csepergő esőnek.
Csak buta játéka vagyok az elmúló időnek.

Az öröm helyett mindig a keserű bánat sétál elém.
Csak megyek lehajtott fejjel már azt sem tudom merre tartok én.

A lelkem a bánatban teljesem elmerül.
Eljött az este megint itt vagyok egyedül.
Az üres szobámban az asztalon a toll és a papírlapok várnak.
Lassan írogatok nem vagyok egyedül mellettem ül a keserű bánat.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Néha csak egy kis magányra vágyom,
Ismét szobám ajtaját bezárva látom.
Csak meredek, s nézem szobám sötét falát,
Ahogy a rózsa vörösből feketébe folyik át.

Az érzés fura, pörgetem magányos lelkembe
A régi, megfakult emlékeket,
S közben a szobám sötét falára meredek,
Csak meredek...
Beküldő: Máté
Hosszú holdfényes éjszakán fejét vállamra hajtja úgy karol a magány.
Alszik ölében mozdulatlanul gyermeke a csend.
Néha - néha álmából ha felébred megsimogatja lágyan a kezem.

Nappal a temetőt járom.
Némán nézem a halottak virágos honát.
Ahol még a nap is,
könnyezve szórja a sírhalmokra sugarát.

Lábam alatt megcsörren a száraz avar.
A szívem hevesen dobog az elmúlás felkavar.
Felriad,elinal tőlem a csend.
A magány ragad belém,
fogja szorosan a kezem.
Beküldő: Debreceni Zoltán