Versek » Búcsúzás versek
« Első oldal
1
...
of
14
Idő    Értékelés


Színtelenbe hajló tájék,
korhadó fák világán,
már nem fénylik kéklőn az ég,
a felhők bepingálták.

Hullnak, potyognak a cseppek
pocsolyákat alkotva,
sírnak ott fenn az elemek,
sűrű könnyeik folynak.

Feketében az embernép,
állnak szorosan, kínban,
döbbent, csillogó szemekkel,
egymástól várnak vigaszt.

Valakit szánnak bánatban,
ki úgy döntött: útra kél.
Nem lebben már hosszú haja,
szíve sem érez többé.

Váratlan, bús alak lépdel,
valamit hoz, tartogat,
Néz távol a végtelenbe,
s virul: egy vörös rózsa.

Felhőkön aranylik át a nap,
az eget azúrjára festve,
smaragdrügyeket hint a fákra,
s az ezüst ködből szellő lebben!

Beküldő: Baranyai Attila
Nem számít, hogy hány vers
születik, ha rám néz.
Nem számít, hogy hányszor
mondja azt: várj még!

Nem számít, ha könnycsepp
gyűlik szemébe értem.
És azt mondja:
nélküled nem érdemes élnem!

Nem számít, mert elmúlt
s vissza nem jön már.
Csak az emlék marad,
mit itt hagytál...
Beküldő: M.Edina
Lent a mélyben
szakadék között
kő Isten meztelen
kő ringyó mindenütt.

Fagy testvér mar belénk
hótündér betakar
jégvihar dúl szívünkben s
életünk már,csak dal,csak dal.

Szerelmes csókért üvölt
feszül testünk,mert egy
asszony csókja várt reánk,
de megpihen végre fáradt lelkünk
s a szél dalával bömbölve örök táncot jár.
Beküldő: Korponai István
Virrad.Rémült madárhang szeli át a hajnal nyugalmát
zöld sárkány szeme csap lassan a végtelenbe.
Alszol még,egymásba lógó kapaszkodó testünk,mint
indák keresik egymást a takaró alatt.
Sörényként rejtett hajad homokdűne,már nem kelti
vágyamat,elárult titok lett az áhítat és rabságba hullt
a szeretet varázsa.
Elmegyek.Elhagylak örökre.
Felismertem sorsomat az életem a titkot.
Pokol az enyém ha maradok,hát indulok.
Virrad.Lábam alatt sír az áldozat és a csikorgó
lendület fészket rak szívemben,megfagyott a lelkem.
Egyedül,örökre egyedül,szótlanul halálos percemig.
Beküldő: Korponai István
El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,
Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!
Hogy erőt vegyek magamon végre,
És felalhassak egy üres székre!
Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,
Mely által felnéznek rám a nagyok,
És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,
De az egómmal együtt hízok, dagadok!
És ott fenn a széken felnövök!
A fellegek közé lövök!
Hangom, mint a harsona!
Féljen apám rokona!
Mert, hogy az is én vagyok,
és ha majd egyszer meghalok,
Lássátok ki voltam én
egy meg nem szűnő sárga fény...
Beküldő: Végvári Tibor