Versek » Búcsúzás versek
« Első oldal
1
...
of
15
Idő    Értékelés
Elmegyek messzire
s nem biztos hogy visszajövök
ki látott, s lát
remélem megjegyez egy életre

Ha visszajövök fel ismersz e?
elfelejtetted e arcom?
sok időt voltam oda
s már ismeretlen vagyok

Mágváltozok s felnövök
nem leszek már gyerekes
s belsőleg se ismersz meg
de bennem maradt akit ismertél.
Beküldő: Rekecki Máté


Csak így elmenni,
hogy semmi sem őrizzen
-békés, köznapi kövekbe
vagy vasakba ötvözötten
- akár szavakba !
Fákra, falusi házak előtt
a padokra vésve -
Csak így elmenni,
hogy ' Voltál !'
és számon ezt senki se kérje !
Csak így elmenni,
hogy ne nézzenek
érted a csillagokba !
Jaj ! így elmenni
nem csak neked !
Senkinek, soha nem szabadna !
Beküldő: Sze.Vili
Kedves ne engedj el még szoríts erősen magadhoz,
hadd tartson melletted a vágy.
Aztán könnyes szemekkel engedjél ha mennem kell tovább.

Ha végleg el kell engednem egyszer majd a kezed.
S becsukom örökre a beteg fáradt szemem.
Küldök neked egy utolsó csókot.
De már onnan egyedül kell mennem a hosszú úton tovább.
Könnyeiddel te törölgeted le az emlékünk legszebb porát.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Testünk minden sejtje sötét szakaszba ér,
A búcsúzás fájdalmátol mindenki fél,
Kivéve az egysejtü él?lény.

Ez a két év gyorsan elszelelt,
És TZ ötös sose kellt.
Ferike ellenöröét mindif kivitte,
És tanárnö a szaktanárit beirta izibe.

Lassan vége a hajnalnak,
És tovább kéll a Hanjalka,
Jo volt bioszon magyart tanulni,
És szép álmokat aludni.

Végezetül mit is mondhatnék,
Ez egy boldog emlék.Remélem.
Toth-Tari Hajnalkának,
A biológia attyának
Beküldő: kelemen gergö


Színtelenbe hajló tájék,
korhadó fák világán,
már nem fénylik kéklőn az ég,
a felhők bepingálták.

Hullnak, potyognak a cseppek
pocsolyákat alkotva,
sírnak ott fenn az elemek,
sűrű könnyeik folynak.

Feketében az embernép,
állnak szorosan, kínban,
döbbent, csillogó szemekkel,
egymástól várnak vigaszt.

Valakit szánnak bánatban,
ki úgy döntött: útra kél.
Nem lebben már hosszú haja,
szíve sem érez többé.

Váratlan, bús alak lépdel,
valamit hoz, tartogat,
Néz távol a végtelenbe,
s virul: egy vörös rózsa.

Felhőkön aranylik át a nap,
az eget azúrjára festve,
smaragdrügyeket hint a fákra,
s az ezüst ködből szellő lebben!

Beküldő: Baranyai Attila