Várok.
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.
Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.
Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)
Talán haza kéne menni:
Mert nem jön senki, semmi.
Mégis mintha jönne ott:
Már látom az arcát, a szemét,
Találkozunk és folyik a beszéd,
Rózsás a kert és vidám az élet.
Várok.
Haza fogok vele majd menni.
(És nem jön senki, semmi.)
Dermedt, óriás korongja a napnak,
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.
Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.
Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.
Búcsút int vörösen, és íme leszáll.
Rabja vagyok én minden alkonyatnak,
Pedig de fáj.
Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem
Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,
Mert benne mindig, mindig megkeresem
Az új reményt.
Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,
Én állok csendben a lanka dombtetőn,
A lelkem mindig új napokra vár,
Vár szenvedőn.
Pacsirta szól fenn az égen
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.
Isten tudja milyen régen.
Milyen régen sír már szegény,
Hej, szívemből száll a remény.
Megállok a keresztútnál
Mint a végső búcsúzónál
Mikor sírtam, kértem, vágytam,
boldogságot nem találtam.
Pacsirta szól a kék égen
Isten tudja milyen régen
Daloljon csak szépen, sokat,
Dalolja a bánatomat.
Lassan és csendben
Eltűnik minden, minden ami szép
Lassan és csendben
Fátyolba borul majd egy régi kép
Sohase látlak
Halkul már a régi nóta, a nesz,
Sohase látlak
Halk eső, halk könny csendben permetez.
Tán meg se történt,
Tán befedi egyszer gond és moha,
Tán meg se történt
S talán nem is történik meg soha.
Eltűnik minden, minden ami szép
Lassan és csendben
Fátyolba borul majd egy régi kép
Sohase látlak
Halkul már a régi nóta, a nesz,
Sohase látlak
Halk eső, halk könny csendben permetez.
Tán meg se történt,
Tán befedi egyszer gond és moha,
Tán meg se történt
S talán nem is történik meg soha.
Ahol senki sem látja itt a földön,
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.
A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,
Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.
Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.
Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,
Talpazatja rengő fekete göröngyön
Örök mementónak állította Isten.
A szobor műve gyermeki, egyszerű,
Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,
Gyermeket ábrázol, amint anyatejet
akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,
Anyja takarja ruhájával szegényt,
És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .
Maga szenvedését is érzi az asszony
És kis gyermekéét kétszeresen látja.
Az anya szemében lángok gyúlnak ki
Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,
Kendőjével könnyét törli gyermekének,
És az rámosolyog könnyei közt holtan.