A nap verse
Feliratkozás a "Nap verse" hírlevélre
*  Error
*  Error
Kép újratöltése Error
*

iGoogle modul hozzáadása
Add to Google

2017. június 26.
Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!
2017. június 25.


1. rész

Pistike ötéves, Holnap szülinapja.
Ajándékot vásárol az édesapja.
Hatalmas játékbolt játékokkal tele.
Papa jól tudja, hogy fia mit szeretne.

Pistike gyűjti az ólomkatonákat.
Ahogy belép, meglát egy polcon vagy százat.
Jó pár ezek közül már megvan fiának.
De hamar kiderül, hogy nem jött hiába.

Volt a seregben egy délceg ólomhuszár.
Bal kezében puska, jobbjával szalutál.
Mellette ólomló szépen felnyergelve.
Ilyen nincs még otthon. A papa megvette.

Megvirrad a másnap, Pisti szülinapja.
Szüleitől az ólomhuszárt megkapja.
Majd kibújik a bőréből örömében.
Örömkönnyek szöknek a szülők szemébe.

Mostantól a huszár a kedvenc játéka.
Elmúlt öt évének legszebb ajándéka.
Vele játszik nappal, vele alszik éjjel.
Ragaszkodik hozzá tiszta szenvedéllyel.

A huszár a vezér az ólomseregbe.
A történet ezzel befejeződhetne.
De még nincsen vége, van némi folytatás.
Leírom. Nektek pedig továbbolvasás.

2. rész
Nagyon sok év eltelt a történet óta.
Alig emlékszünk a huszárra s a lóra.
Pistike rég megnőtt. Ma már Pista bácsi.
Kisfia épp most kezd iskolába járni.

Az ólom sereget húsz éve kinőtte.
Hírmondó sem maradt a házban belőle.
Már távoli emlék a huszár és lova.
Régesrég eltűntek. Csak én tudom hova.

Sokáig hányódtak akkortájt a házban.
Először a polcon, aztán a kamrában.
Kikerült végül egy hulladéktelepre.
Halványan emlékszik még a szeretetre.

Érte jöttek aztán, autóra tették.
Lovával együtt egy nagy kohóba vitték.
Kemencébe rakták, és megolvasztották.
Öntöttek belőle új ólomkatonát.

Pisti bá fiának most van szülinapja.
Nagy ünnep ez. Játékboltba viszi apja.
És vajon mit látnak meg az egyik polcon?
Délceg ólomhuszár feszít ólomlovon.

Kis Pisti már döntött. A huszárt megvették.
Apja szeme könnyes, előjön az emlék.
Elérzékenyülve megy haza fiával,
És az újjáéledt ólomkatonával.

Pisti szülinapja pompásan sikerül.
Este a huszár a játékpolcra kerül.
Jobb kézzel szalutál, baljában puskája.
Vigyáz a családja éji nyugalmára.

Beküldő: kocsis antal
2017. június 24.
Szinte hallom a hangod mit beszél,
pedig csak az erdőben a lágy szellő zenél.
A nyárfásban sokat jártam itt veled,
azért ide csal hozzám a képzelet.

Alig várom,hogy megérintsen a két kezem,
és magadhoz ölelj kedvesem.
Olyan gyorsan dobog a szívem,ha rád gondolok.
Behunyom a szemem,
és nem tudom.
Hogy ébren vagyok e,
vagy csak Hajdúbagoson rólad álmodok!?
Beküldő: Debreceni Zoltán
2017. június 23.
Megpendítem hónapok multával
Még egyszer szerelmi lantomat;
Még ez egyszer, egyszer és utószor,
Mert ezentúl hangot ő nem ad.

Nem pazarlom én többé leányra
Dalaimat, érzeményimet.
Érzéketlen bábak a leányok,
Szívet és dalt nem érdemlenek.

Nem beszél vak indulat belőlem;
Csendes elmém, higgadt szózata.
Megszűnt már a vész, mely nem viszonzott
Szerelmem kínjából támada.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Nem lebeg rajt szenvedély köde.
Mely előlem annyi szép virányt, de
Annyi puszta tájt is elföde.

Tiszta szemmel nézek a jövőbe,
Jaj de mit lát, mit lát ott szemem?
Azt, hogy nincs már semmi szépet látnom...
Nincs barátság, nincs ott szerelem!

Egyedűl, e roppant nagy világtól
Elhagyatva, szeretetlenűl,
Máriusként, aki számüzötten
Egy országnak omladékin űl!

Nem lehet, hogy én még nem szeressek,
És hogy engem ne szeressenek!
Bármily hideg a világ: szívem még
Nem fagyott meg, szívem még meleg.

Lesz leány még, kell leánynak lenni,
Aki éreztesse majd velem,
Hogy áldás az átkos élet, melyben
Van egy percnyi boldog szerelem!
2017. június 22.
Az erő, mely, ha néha enyhül,
Ha néha mégis elgyengül,
Akkor se hagyd el magad
Mert küzdeni kell,- hogy légy szabad!

Hagyd el a régi rosszat,
Hogy többet soha ne okozza
Fájdalmad velejét!

Engedd el hát, ne figyelj rá
Legyél mindig jó és vidám!
Hagyd a bút a búsba,
Hogy téged soha ne kössön gúzsba!

Örülj hát, minden apró jónak!
Örülj, hogy fetrenghetsz a hóba!
Vagy, ahogy láthatod a nap sugarát
Érezheted a föld talaját.

Engedd, hogy segítő kéz elérjen!
Légy vidám hogy ezt megtette!
Felrázott és felemelt
S ezt mind igénybe vehetted!

Keresd meg magadban a jót
S engedd látatni a valót
Mutasd meg ki is vagy igazán
Engedd, hogy megismerjen a világ!

S ezek után légy büszke magadra
Hogy igen is, amit akartam
Küzdelem,- s annyi idő után
Bármit elérhetsz, amit akarsz igazán!
Beküldő: Magyar Csilla
2017. június 21.
Gyülnek hangtalanul, gyülnek a tárgyaim,
úgy gyülnek köribém, mint a gyülő napok
s esztendők, melyeket megriadó, fanyar
kedvvel méregetek, mikor

szédelegve, fehér ingben, a lámpafényt
oltom asztalomon s csöndesen ágyamig
lépek, át a sötét, kriptasötét szobán
s mondom: újra betelt, ez is.

Gyülnek könyveim és ellepik otthonom,
gyülnek gyűrüim és ellepik ujjaim,
gyülnek régi ruhák s gyülnek az újak is,
postám új levelet hozott,

tegnap új patyolat-szirmu virágokat
kaptam, nárciszokat karcsu pohárban és
gondos, kedves anyám csontnyelü hajkefét
vett a régi helyett nekem.

Könyvjelző szalagok, zöld üvegek finom
illatszerrel, arany gombok, ezüst doboz,
bronz hamutál, acél-domboru tintakút,
képek, rajzok a négy falon,

száz apró csecsebecs, kéziratos lapok
felnőtt tornyai és nyolc telegyúrt fiók
jelzik elrobogó életem útjait,
mint parányi, meszelt-fehér

mérföldoszlopok és kőjelek, itt-amott
s furcsán, zajtalanul siklanak el mögém,
míg az egyre növő számokat olvasom:
mily közel van a férfikor, -

három kurta kis év, pár közel állomás
s harminc évbe futok. Ott lebegek, miként
ívcsúcsára repült, fölhajított kavics,
mely máris lefelé zuhan.

...És alattomosan szőnek a tárgyaim,
lelkem szárnya köré untalanul szövik
apró szálaikat. Pókfonalak kuszált
borzas rengetegét kötik

karjaimra s opál gombolyaguk ma már
béklyóként tekerül térdeim izmain.
Minden mozdulatom halk nyilalást okoz,
húz a sok kicsi megszokás,

sok szelíd szeretés szála s ez úgy sajog,
szurkál, fáj, amikor elhagyom otthonom.
Minden kölcsönadott könyvem e szálakat
tépi s úgy kiabál: ne hagyj!

Gyűrü nélkül olyan furcsa a két kezem,
mint a más keze és kapkod ügyetlenül,
kulcsom játszani kell, nyugtalanit, ha nincs
jobbzsebemben az óra és

úgy vergődöm e sok tárgy szövevénye közt,
mint bogárka repes, zümmög az ördögi
pókháló sürüjén, míglen a vérivó
végzet ráteszi karmait.

Olykor estelen úgy érzem, a tárgyaim
visznek, mint rohanó, emberi tömkeleg,
melyből lépteimet menteni nem tudom
s rábizom magamat lehúnyt

szemmel, félig alélt testtel: akárhová
megy, sodorjon el - és néha belémnyilal
sejtelemszerűen, hogy botor út ez út,
végromlásba, halálba visz.

... Meddig késlekedel, ifjui lázadás?
Gyúl-e bennem erő szertecibálni e
vadgubancu hinár sanda sövényeit
s meglengetni szabad karom?

gyilkos tárgyaimat rontani, törni és
züllött csonkjaikat széthajigálni a
négy égtáj fele és könyvcafatok fölött
ittasulva tapodni majd?

Akkor meztelenül vágok a rengeteg
erdők útjainak, végtelen ősmezők
pázsitján pihenek, oly szabadon kitárt
szívvel, mint a sudár vadak,

kiknek semmije sincs s mégis a drága föld
s mennyek sátora fent, minden övék, övék!
Állván föld közepén, nézem a csillagok
szőke, rámkacagó szemét

s érzem, elmaradott mind, ami földi lom,
bús időt mutató, ráncositó kacat,
szét nem osztogatott életem egy s egész,
mint sebesáramú folyam

s látván, énekelek nagyszerü éneket:
Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz,
ős életszerelem nagy, sosem agguló
boldog Istene! Ifjuság!
Beküldő: versek.eu
2017. június 20.
Kiskunság
1973

Suhog a szél száraz homokverése
Nem maradt semmi a nyárból

Igézet záporos szivárványa
Vízcseppek gyöngye: hajnali harmat
elenyészett már

Suhog a szél száraz homokverése
Szíjat hasít ostoros fákra

levelek rongyos kacagánya lobog
csattog, s száll az égig mint hajdani
csikósok karikása

Suhog a szél száraz homokverése
Szegénység soványka földje támad

veri a falut , veri a várost
Karcolja kövekre mint a gyémánt

s eleven testre, hogy futóhomok
s fájdalmát ,s riadalmát....
Beküldő: Sz.Vili
Leiratkozás a "Nap verse" hírlevélről
*  Error
Kép újratöltése Error
*