Idő 
Értékelés 
Értékelés Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,r>nem mondod régen, ha valami fáj,r>nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,r>szeretetem, mely sugárzik reád.r>r>Már csak álmaimban ölelhetlek néhar>olyan szeretettel, és annyira fáj,r>hiányod, amely egyre jobban éget,r>súlyos sebet hagyva szívem kapuján.r>r>Hiszen ugyanúgy tárva van most is!r>Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,r>mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggelr>először áradt mosolyom reád.r>r>Ködfátyol takar minden régi álmot,r>de szívemben ma is épp úgy él tovább,r>s olyan szeretettel, olyan féltve őrzökr>szívem mélyében minden vallomást.r>r>Amely nekem szólt, hisz gyermeki szívedr>tőlem remélte minden sóhaját,r>mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,r>úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.r>r> Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;r>elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,r>s kopott szívemben nincs már semmi álom;r>csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.
Megszülettünk. És meghalunk egyszer,r>de addig sok minden létezik,r>szárnyaló öröm, és keserű könnyek,r>melyek lelkünket vértezik.r>r>Hosszú az út, míg odáig érünk,r>mégis: az idő eltelik.r>Mért nem tudunk a kettő közt lennir>néha egy kicsit emberibb?r>r>Mért kell bántani annyiszor egymást?r>Mért lesz az ember oly irigy,r>hogy megölné egymást egy falat kenyérért,r>s hiába kérik, nem segít.r>r>Mért oly kevés a szeretet néha?r>Hiszen a lelket élteti!r>Szeretet nélkül hideg a lélek,r>hiszen az hozzánk tartozik.r>r>Mért kell annyira gyűlölni egymást,r>Hiszen annyira szomjazikr>minden ember, ki érezni képesr>szeretetre, míg létezik.r>r>Észre se vesszük, hogy rohan az élet,r>s hajunkra hó fátylat terít,r>ködbe burkolva ifjúságunk,r>s emlékeinket elveszi.r>r>Olyan jó volna néha- néhar>az időt megállítani,r>ott ahol egykor boldogok voltunk,r>míg a szívünket átszövi,r>valami édes, szeretet érzés,r>ahol nincs harag, se gyűlölet,r>s szeretni egymást egészen addig,r>míg az éjszaka átölel.r>r>S abban a végső, elhaló percbenr>úgy menni el, olyan csendesen,r>hogy ne tudjon fájni senkinek sem,r>amikor egyszer elmegyek.
Lehetetlen. Suttogtam magamban,r>hogy veled lehessek, hisz tudom:r>a távolság, amely megbújik köztünk,r>éket ver közénk, jól tudom.r>r>Mint egy ajtó, mely bezárul olykor,r>s olyan vészesen nyikorog,r>mintha kérlelne: nyiss már ki végre!r>S lépj át a küszöbön. Itt vagyok.r>r>Én is úgy érzem magamat olykor,r>amikor hozzád indulok,r>szívem a torkomban dobog mindig,r>míg a kilincset megfogom.r>r>Ezernyi féltés, kétely van bennem,r>pedig szeretlek és tudom,r>te is éppen úgy szeretsz engem,r>érzem a simításodon.r>r>Mégis: annyira félszeg vagy néha.r>Faggatnálak, de nem tudom,r>hogy romboljam le azt a gátat,r>mely elválaszt tőled, hisz tudom.r>r>Benned is épp úgy ott van a tüske,r> mely belülről szúr, és fáj nagyon,r>amit másoktól kaptál egykor,r>s nem tudsz már bízni, jól tudom.r>r>Pedig amikor lázasan csókolsz,r>érzem, mennyire akarod,r>hogy melletted legyek minden éjjel,r>s megadnál mindent, jól tudom.r>r>Akárcsak én. Hisz úgy szeretlek!r>s ha átölelsz, minden bánatomr>messzire tűnik az esti széllel,r>s rám száll a végtelen nyugalom.
Jó volna végre úgy ébrednir> minden pirkadó hajnalon,r>hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,r>s ujjam hajadba túrhatom.r>r>r>Érezni minden simításban,r> hogy épp olyan fontos vagyok,r>mint a szellő, amelyik felfrissít,r> míg végigsuhan az arcodon.r>r>Érezni, ahogy hozzám simulvar>halkan a nevemet suttogod,r>hogy tudhassam, milyen fontos is néked,r>amikor átölel két karom.r>r>Hiszen az idő egyre csak múlikr>deret szórva a hajamon,r>s te messze vagy, annyira messze!r>Csak a fényképed láthatom.r>r>Hallom hangod a telefonban,r>és tudom, érzem, hogy szeretsz!r>De úgy hiányzik az érintésed!r>S oly ritkán vagyok most veled.r>r>Néha jó volna felégetnir>mindent, ami még visszatart,r>hogy veled ébredjek minden reggel,r>míg nem köszön ránk az alkonyat.
A poéta vére sötét, mint a tinta
r>És az örökölt kalamárisban tartja…
r>Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.
r>
r>Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
r>Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
r>Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
r>Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.
r>
r>Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
r>Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
r>Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
r>De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…
r>
r>Mindenki vágyva bár... kutakodik,
r>Mindenki kutakodva álmodik,
r>Mindenki elképzeli magának a napi jót…
r>Mindenki értékeli a mindennapi valót?
r>
r>Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
r>Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
r>Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!
r>
r>Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
r>Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
r>Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.
r>
r>A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
r>Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…
r>
r>Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.
r>
