Idő 
Értékelés 
Értékelés (Senrjú csokor)
r>Hegytetőn lenni,
r>Fájdalmat kiabálni…
r>Fájdalom hegye.
r>*
r>Múltban kutatás
r>Önmagunk keresése.
r>Archív adatok.
r>*
r>Déli harangszó
r>Után szól, lélekharang.
r>Remény hajnalok…
r>*
r>(3 soros-zárttükrös csokor)
r>Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar,
r>Majd rám is szól, hogy igyekezzek, siessek, várnak mielőbb és hamar…
r>Ahogy megyek a temetőbe, talpam alatt zörög, recseg az avar.
r>
r>Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm,
r>Le is törlőm az út porát, mi másra kell nekem az arckendőm…
r>Megyek is gyorsabban, megsimogatom az öreges arcredőm.
r>
r>Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen?
r>Gyászos, fekete felhőket vadul fújják vad szelek, fönt az égen…
r>Gyászos, fekete felhők menekülnek vagy támadnak fönt az égen.
r>
r>Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat,
r>Lássák vagy érezzék, a szívemben dúló nagy szeretet háborúkat…
r>Kedves őseimet látogatom, viszek nekik kisebb koszorúkat.
r>**
r>Mindig az eszemben vannak, de ma különösen,
r>Így aztán tudni, hogy nem jöttem fölöslegesen.
r>Leteszem a koszorút, majd meggyújtom a szeretet mécsest,
r>Mert ő lesz az, ki a szeretetátvitelért felel, végest’.
r>A mécses tartónak van már teteje is, hogy a szél ne fújja el szeretet lángot,
r>Mert a víg szelekben is át kell vinni a szeretettelit, mint erre való lángot.
r>
r>Nem tudom az őseimnek mit jelent, hogy évente kapják a virágot,
r>De nekem nagyon sokat, így továbbra is, majd évente gyújtok mécslángot.
r>**
r>(3 soros-zárttükrös)
r>A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik,
r>Ez a kötelességem és a holtaim közül szívemnek kedves mindegyik…
r>A sírok közt bolyongó sok emberből én vagyok, lennék szerető, az egyik.
r>*
r>(Senrjon csokor)
r>Fájdalmak föltolulnak,
r>Szinte erővel, arcra hullnak…
r>Majd én… itt lakok.
r>*
r>Fájdalmak föltolulnak,
r>Lélekvihar támadt föl bennem.
r>Majd én… itt lakok.
r>*
r>Lesz-e ki hoz virágot,
r>Ki rám vágyódik, kerget álmot…
r>Ha majd… itt lakok.
r>
r>Vecsés, 2021. augusztus 8. – Kustra Ferenc József
r>
Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
r>Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
r>Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…
r>
r>Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
r>Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.
r>
r>Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
r>Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
r>Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….
r>
r>Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
r>Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
r>Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...
r>
r>Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
r>Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
r>Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…
r>
r>Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
r>Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
r>Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….
r>
r>Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
r>Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
r>Próbáltam én, de már biz' nem megy,
r>Elhordani való aranyhegy...
r>
r>Nélkülem alszod az örök álmodat
r>Te már nem is elemzed a vágyadat.
r>Te az utadat odafönt járod,
r>Neked már ott van saját világod.
r>
r>Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
r>Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
r>Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!
r>
r>Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
r>Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
r>A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
r>A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...
r>
r>Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
r>Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
r>Kedves halottaim emlékére,
r>Kicsiny mécsest gyújtok még estére…
r>
r>Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József
r>
Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
r>És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
r>Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
r>Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.
r>
r>Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
r>A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
r>Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
r>Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.
r>
r>Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
r>Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
r>De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
r>Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.
r>
r>Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
r>Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
r>Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
r>Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,
r>
r>Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
r>Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
r>Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
r>Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…
r>
r>Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
r>És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
r>Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
r>És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.
r>
r>Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
r>Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
r>Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
r>Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.
r>
r>Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József
r>
Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
r>Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
r>Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
r>Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
r>
r>A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
r>Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
r>Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
r>Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
r>
r>Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
r>De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
r>Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
r>És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
r>
r>A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
r>A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
r>A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
r>Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
r>
r>Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
r>Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
r>Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
r>Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
r>
r>Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
r>A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
r>
r>Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
r>Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
r>E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
r>Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
r>
r>Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
r>Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
r>
r>Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
r>Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
r>
r>Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
r>
Szomorkás tél előben búsan szitál az eső,
r>Csak lassan hullik... tudjuk, lesz ő még havas eső!
r>
r>Most minden szürke, ködös, felhővel borított a táj
r>Hogy elmúlt meleg napfény, a színek… mindenkinek fáj.
r>A tél elő, még nyálkás, sűrű ködöt is kipipál,
r>Lassan csontvázak a fák, ez mi majd tájat, tipizál.
r>
r>Az eső áztatta vastag avar immár nem zizzen,
r>A múlt őszi táj sokszínűsége benne már nincsen.
r>Lassan közeledni fog a sírmárvány hidege,
r>Ha nincs jó kabátunk, átölel… hideglelése.
r>
r>Sírokat is belepi majd a hó, mécsest gyújtani nem lehet,
r>De addig halottak napján temetőben gyújtunk egyet-egyet.
r>Szeretteink ott laknak... hideg sírban így kapnak kis meleget.
r>Meglátogatjuk őket, mit otthagyunk… gondolatunk s szeretet.
r>
r>Járhatunk bármerre, csinálhatunk bármit, de akit szerettünk
r>Nekünk hiányzik… jobb híján szeretettel őrzi őt a szívünk.
r>Kedves halottunk! Bízzunk, hogy föntről őrzi ő léptünk,
r>Ha ő már nincs velünk, legalább ennyi legyen nékünk.
r>
r>Valaha éltek álmodoztak, cipelték… tán’ a keresztet,
r>De, hogy itt legyenek, erre nem adhatnak be keresetet.
r>Mi meg itt maradtunk, lehet egyedül,
r>De nem gondolunk rájuk szenvtelenül.
r>
r>Temetőben, az ódon kovácsoltvas kapu nyikordul,
r>Jönnek mások is, megyünk be együtt… van ki családostul.
r>Legyünk kicsit együtt elhunytakkal, legalább lélekben,
r>Mi jövünk el hozzájuk… Ők már itt laknak a sírkertben.
r>
r>Amerre nézünk, mindenfelé mécsesek tengere árad…
r>Múló idő a sírokra mohabársony terítőt ráad.
r>
r>A szomorkás tél előben búsan szitál az eső.
r>Hidegben majd elvásunk, ha zúdul ránk havas eső!
r>
r>Vecsés, 2013. október 22. - Kustra Ferenc József
r>
