Idő 
Értékelés 
Értékelés Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>És nincsen kiút.
r>*
r>
r>Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>Hol van ebből út?
r>*
r>
r>Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>Lehet-e más út?
r>*
r>
r>Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>De, itt van kiút!
r>*
r>
r>Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>Akarom! Van út!
r>*
r>
r>Végzetes tréfa
r>Az élet zárt falója;
r>Sorsunk a döntnök…
r>
r>Vecsés, 2012. szeptember 5. – Kustra Ferenc József – íródott; senrjú: anaforás fél haiku láncban.
r>
Majd ha egyszer úgy találom,
r>Akkor tollam jól kirántom…
r>
r>Papírra rovom, a magas égbe kiáltom…
r>És tudom, így azzal magam, én jól elásom…
r>
r>Miért kell poétának olyant írni?
r>Mert poétának feladat… ily’ lenni!
r>
r>Vecsés, 2013. december 30. – Kustra Ferenc József – a poéta meditációja…
r>
(Bokorrímes)
r>Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
r>A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
r>A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
r>
r>(3 soros-zárttükrös)
r>Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
r>Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
r>Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
r>
r>Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
r>Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
r>Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
r>És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
r>
r>Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
r>A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
r>Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
r>Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
r>
r>(Bokorrímes)
r>Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
r>Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
r>
r>Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
r>
Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
r>Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
r>Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
r>A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
r>
r>Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
r>Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
r>Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
r>Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
r>
r>Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
r>Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
r>Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
r>Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
r>
r>Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
r>De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
r>Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
r>Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
r>
r>Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
r>De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
r>Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
r>De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
r>
r>Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
r>Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
r>Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
r>
r>Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
r>Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
r>Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
r>
r>Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
r>De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
r>Végül is semmit nem kaptunk enni,
r>De panaszra oroszokhoz menni?
r>
r>Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
r>Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
r>Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
r>Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
r>
r>Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
r>
Poéta a lövészárokban…
r>
r>Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
r>Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
r>Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
r>
r>Csizmám ócska bélése rég elkopott,
r>Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
r>Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
r>Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
r>
r>Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
r>Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
r>Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
r>
r>Hiába van nagyszerű fegyverem,
r>Itt minden, olyan, mint a jégverem,
r>Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
r>
r>Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
r>Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
r>
r>Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
r>Ígéri, látok én még sötét fényeket...
r>Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
r>
r>Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
r>Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
r>De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
r>
r>Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
r>Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
r>Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
r>
r>Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
r>Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
r>Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
r>
r>A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
r>Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
r>Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
r>Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
r>
r>Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
r>Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
r>
r>Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
r>Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
r>Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
r>
r>Itt a hóban és kemény fagyban
r>Benne a jég-lövészárokban,
r>Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
r>Félrenéz mindenki, köztük még én is!
r>
r>Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
r>Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
r>Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
r>Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
r>
r>Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
r>A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
r>Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
r>Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
r>
r>Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
r>Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
r>Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
r>
r>Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
r>Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
r>Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
r>
r>Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
r>Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
r>Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
r>
r>Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
r>Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
r>
r>Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
r>Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
r>Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
r>Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
r>Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
r>Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
r>
r>*
r>
r>Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
r>A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
r>Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
r>Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
r>
r>Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
r>Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
r>Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
r>Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
r>
r>Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
r>Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
r>Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
r>Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
r>Lelkem szinte már násztáncot jár,
r>Lehet, leszek öreg is, immár…
r>
r>A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
r>Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
r>A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
r>Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
r>
r>Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
r>
