Nem tudnék különbséget tennir>soha a gyermekek között,r>hiszen a testemből jöttek,r>keserves fájdalmak között.r>r>r>Nem tudnék különbséget tenni,r>hiszen a szívem úgy remeg,r>mindegyikért, mert nem lehet itt,r>s nem mutatom, de szenvedek.r>r>r>Nem tudnék különbséget tenni,r>hiszen nélkülük oly üresr>minden, akár a polcon állór>áttetsző kristályüvegek,r>r>r>melyeknek fénye oly vakító,r>és mégis olyan hideg,r>mint a jég, amelytől fázol,r>s vörösre marja a kezed.r>r>r>Nem tudnék különbséget tenni,r>hiszen egyformán szenvedekr>Mindegyikért, hisz annyira fáj,r>amikor nem segíthetek.r>r>r>Nem tudnék különbséget tenni,r>s szívemben olyan hevesr>a fájdalom, amelyet érzek,r>úgy érzem: széjjelreped.r>r>r>Nem tudnék, s nem is szeretnék.r>Szívem csak értük dobog,r>s nem kérek mást, csak hogy lássam,r>hogy végre ők is boldogok.
Akik sodródnak csak az árralr>sírva keresve kiutat,r>azok tudják csak mi a bánat,r>ajkukon még sincsen panasz.r>r>Hallgatnak csöndben. Mit se várva,r>összeszorítva ajkukat,r>bármily nehéz is, nem adják felr>oly féltve őrzött álmukat.r>r>r>Befelé csordult könnyeikből,r>amely a lelkükből fakadt,r>nem tudja senki mennyi folyt el,r>s mennyi bánat, mi ott maradt.r>r>r>Mégis erősek, mint a tölgyfa,r>mely a viharban ott marad,r>erős szele hiába tépir>ellenáll, s egyenes marad.r>r>r>Bárhogy égeti tűző napfény,r>gyökere nedvességet ad,r>hiszen messzire nyúl a földben,r>s táplálja hűs vizű patak.r>r>r>Erős marad, ahogyan ők is,r>kiket oly sokan bántanak,r>pedig a lelkük oly törékeny,r>akár egy porcelánbaba.r>r>r>Hiszen épp attól ember az ember,r>hogy van benne annyi akarat,r>mely elsöpör minden nehézséget,r>és azért is felül marad.
Nekem minden, s neked tán semmir>az, amit adhatok neked,r>talán apróság, s te nem érzedr>mennyire fontos énnekem.r>r>Neked oly kevés, mint egy vízcsepp,r>mely az ajkadon ott pereg,r>nem oltja szomjad, alig érzed,r>bár nyelved hegyével ízleled.r>r>r>Talán jólesik néhány percig,r>de neked oly kevés lehet,r>pedig tán az utolsó csepp volt,r>mit magamtól vettem el neked.r>r>r>Nem maradt másom, csak a szívem,r>mely teérted dobog szüntelen,r>s minden apró kis lüktetéser>miattad tombol. Higgy nekem.r>r>r>Nincs semmi másom, s te nem érzedr>mennyire kedves vagy nekem,r>hisz az a tűz, mit irántad érzek,r>olyan lángoló, s végtelen.r>r>r>Ne hagyj magamra. Bár kevés mostr>az, amit adhatok neked,r>de tudom: úgy, ahogy én szeretlek,r>többé tán senki sem szeret.
E szürke ködben nehéz a légzés.r>Mellkasom fáj, és most is úgy sajog,r>mintha valami súly volna rajta,r>melytől levegőt alig kapok.r>r>r>Könnyes- párás a lég is köröttem,r>mintha lesírná égi könnyeit,r>szelet kavar e furcsa félhomályban,r>süvítve, sírva sóhajtozik.r>r>Ködharmatos a levél a fákon,r>amely sárgultan, elhalva hull,r>búcsút intve az őszi világnak,r>s avarszőnyegként földre lapul.r>r>r>Vastag takarót terít a földrer>s akárcsak én is, úgy álmodik,r>egy sokkal boldogabb, szebb világról,r>s közben zizegve sóhajtozik.r>r>r>Ő is úgy várja, ahogyan én is,r>hogy mire ébred könnyebb legyen,r>s talán ő is a Jóistent kéri,r>hogy könyörüljön a nincstelenen.r>r>Elmúlás helyett életet adjon,r>s minden asztalra friss kenyeret,r>éhbérek helyett fizetést, munkát,r>és egy emberibb, jobb életet.
Sok tüskéje van a süninek,
r>Nagy pofája a kis hörcsögnek.
r>Az elefántnak oszlop lába,
r>Vízben él, mint hal a márna.
r>
r>A kígyó teste surran, siklik,
r>A majom fáról fára ugrik.
r>Cápa a tenger királya,
r>Aligátor a mocsár ura.
r>
r>Naponta öt állatfaj kivész,
r>Az ember nekik olyan, mint vész.
r>A természet részei vagyunk,
r>S erre biz’ kéne vigyáznunk.
r>
r>Budapest, 1997. augusztus 3. – Kustra Ferenc József
r>