Kedves, jámbor olvasóm!<br>Hogy megsebzett az élet,<br>Abból tudomvan részed<br>Velem együtt mondhatom.<br><br>De ha gyógy írt venni mégysz,<br>Sajgó, vérző sebedre,<br>Végy jó könyvet kezedbe,<br>Ezzel helyes utra lépsz.<br><br>S ha forgatod lapjait,<br>Meggyógyítja bánatod,<br>Mert innen már láthatod<br>Egy szebb jövő napjait.<br><br>S kisérjen bár utadon<br>Gyűlölet vagy szeretet;<br>Célodhoz csak ez vezet<br>A legnagyobb hatalom . . .

I.<br><br>A hajnal ég a háztetőkön;<br>A gyárba haj, előre!<br>Megyünk vígan, de roskadozva<br>Jövünk ki majd belőle.<br><br>Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,<br>Babos kendő nyakunkba,<br>Amerre járunk felvidámul,<br>Az utcza is nyomunkba.<br><br>Minthogy egy virágos erdő<br>Vonulna át az utczán,<br>Vidám kaczaj, mint a száz madárdal<br>Csendülne végig utján . . .<br><br>De este mindig összetörve,<br>Kéz, kézbe fogva, szótlan<br>Megyünk hazáig álmadozva<br>A csüggedt, néma sorban.<br><br>A gondtalan, víg utcza népre<br>Egy sóhaj, egy tekintet;<br>Megyünk temetni, - eltemetni<br>Bús, álmodó szivünket.<br><br>II.<br><br>Hány édes álom száll, viharzik<br>Egy lomha, szürke gyárba!<br>Oh, mennyi kincs van ott temetve,<br>Hány ifju szívnek álma!<br><br>És munka közt, mig rózsa hervad<br>A gyári lány arczáról,<br>Könyből, sóhajból, szőve készül<br>A myrtusz-ág, a fátyol . . .<br><br>III.<br><br>Mikor anyámat eltemettük,<br>Hideg volt, téli nagy hideg.<br>Üres maradt a ház utána<br>És rongyosak a kicsinyek.<br><br>A legnagyobb testvérkék közt<br>S a kegidősebb én valék.<br>Kenyeret adtam öt árvának<br>- Az enyém volt a maradék.<br><br>Egy ideig csak ment a munka,<br>Hanem egyszer csak érezém,<br>Hogy elszorul a mellem néha<br>A virrasztások éjjelén.<br><br>Aztán kissé köhögni kezdtem,<br>Majd láz gyötörte lelkemet,<br>De félig élve, félig halva<br>Átvánszorogtam a telet.<br><br>Tavaszra neki piroskodtam,<br>Panasz se kelt már ajkamon,<br>Majd jött az orvos és szelid, de<br>Szigoru volt a tilalom:<br><br>- A varrást abba fogja hagyni,<br>Dolgozni önnek nem szabad!<br>Vigyázni kell magára gyermek,<br>Nagyon nagy lesz az áldozat!<br><br>- Ne dolgozzam? s ezek az árvák<br>Hogyan élnek meg nélkülem<br>Az orvos rám nézett szeliden:<br>- Csak türelem, csak türelem!<br><br>Oh, türelem a lány erénye,<br>Aki szegénynek születik:<br>Jó fegyver az koldusoknak,<br>Mert senkit meg nem sebesit.<br><br>De vége volt a szenvedésnek,<br>Ő lecsókolta könyemet.<br>Ki megváltott a sirtól engem,<br>Az elveszité lelkemet.<br><br>Ti, akik becsülettel éltek,<br>Ne dobjatok követ reám,<br>A kicsinyek, ha nagyra nőnek<br>Majd megbocsátanak talán.<br><br>A kicsinyek jók, szépek lesznek,<br>Fehérek mint az angyalok;<br>Ha imádkozni megtanulnak<br>Majd üdvözűlök általok.<br><br>IV.<br><br>Szombat este<br><br>Harang kondul az udvar alján:<br>A heti munka véget ért.<br>A hét robotja elfeledve<br>A szombat este üdveért.<br><br>Aki szegényebb, elhagyottabb,<br>Szombatra az is felderűl:<br>Csicsereg mind a gyár előtt, mint<br>Fecskék a templomház körül.<br><br>S amíg hosszu széles úton<br>Tova sietnek párosan,<br>Szivükre könnyü bűvölet száll:<br>Ma este, szombat este van.<br><br>S a külvárosban, ott ahol már<br>Alacsonyabbak az ablakok,<br>Vár mindenkire, vár egy ifju<br>S szemük nevetve felragyog.<br><br>Találkoznak s kéz kézbe fogva<br>Mennek hazáig csendesen<br>A kapuban egy kézszoritás:<br>- Holnap vasárnap, kedvesem!<br><br>V.<br><br>Vasárnap<br><br>Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,<br>Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,<br>Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,<br>Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.<br><br>Kalapod csokrát megkötöm bokorra,<br>Virágot tűzök a hajad közé<br>S a könyet is lecsókolom mind sorra,<br>Mi hat napig orczáid öntözé.<br><br>Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya<br>Fölénk borul és hűs árnyékot ad,<br>Feledjük el egy kurta délutánra<br>A hétköznapi szürke gondokat.<br><br>Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,<br>Az ünnepünk is egyszerű nagyon:<br>Egy-két virág, mit mindenütt találunk,<br>Sütkérezés a sugaras napon.<br><br>Ah, holnap reggel uj robotba állunk<br>És hat napig kenyérért fáradunk<br>S mig hat napig a hetedikre várunk,<br>Verőfényről és dalról álmodunk.<br><br>VI.<br><br>Az ég azurja a magasban<br>Nyugodt derűvel mosolyog.<br>Járunk virággal tarka fűben<br>Mi koldusok, mi boldogok.<br><br>A remegő kék levegőben<br>Egy kis csicsergő lény lebeg<br>S fürösztve szárnyát napsugárban<br>Zeng a mezőnek éneket.<br><br>Mi nem dalolhatunk. Lezárta<br>Egy csók a szánkat csendesen<br>És dalra nyitni ajkainkat<br>Te nem tudod, - én nem merem . . .<br><br>VII.<br><br>Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd<br>S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,<br>Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,<br>S folytasd tovább a munkát csendesen.<br><br>Szegény leánynak nem való az ábránd,<br>Szegény leányhoz csak a munka jó,<br>Mert, hogyha fáj is durvasága néha,<br>Becsületes a goromba való.<br><br>VIII.<br><br>Ha fényes utczán visz az utam néha,<br>Sietve járok s szivem feldobog:<br>A gazdagok, kik itt nevetve járnak,<br>És istenem, beh szépek, boldogok!<br><br>De sáros lesz a koldus szive itt csak,<br>Míg ragyogásról, fényről álmodik,<br>Sietni kell itt mindig a szegénynek:<br>Ki lassan jár, az hamar elbukik.<br><br><br><br><br><br>

Ha elmegyek e vén falak megett,<br>Vigasztalan sejtelmet érezek.<br>Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,<br>Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.<br><br>Ez az utolsó! Mind ide jövünk,<br>Kik lehetetlen álmokat szövünk.<br>Amit virágos kis falunkba kezdtünk,<br>Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!<br><br>Előre jó fiuk! Ne féljetek!<br>Hiába azért mégsem éltetek!<br>Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,<br>Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!<br><br>Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,<br>Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.<br>- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,<br>Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!<br><br>Nem hősi halál a mi végzetünk,<br>Szabadságért mi nem vérezhetünk,<br>Nem hullhatunk el harczok viharában:<br>Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.<br><br>Hanem azért, fiuk, daloljatok!<br>Hová lehet, virágot szórjatok!<br>Legyen elég, ha napunk lemenőben,<br>Egy ingyen sír - a régi temetőben!

Lenéznek és gúnyolnak engem,<br>Ugy járok itt mint idegenben.<br>A gáncsot tűröm, hallgatom,<br>Lenézve - büszkén, szabadon.<br><br>Kiket feldob a sors szeszélye:<br>Nagyok vagytok ti hozzám mérve,<br>Piperkőcz, ifju gyermekek,<br>Csak rajta, törekedjetek!<br><br>Én félre állok, - nem ragyogni,<br>Csak egy-két dalom eldalolni,<br>S ha eldaloltam pár dalom,<br>A jövendőről álmodom:<br><br>Nem harsona szó mellett nyujtják<br>A költő igaz koszorúját,<br>De sirjára, ha moh fedi,<br>Egy ismeretlen kéz teszi.

Lement a nap, - és bucsuzó sugára<br>Halovány fényt vetett a vén Naszálra.<br>Az égen egy-két halvány csillag égett<br>S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,<br>Felhők között úgy bujdosott a hold;<br>Az ég, a föld, szendergett, néma volt.<br>Ha egy szellő a cserjén átszökött,<br>Olyan halk sóhaj kelt a fák között,<br>Mint a szerelmes lányka ajakán,<br>Mig álmodozik szűzi vánkosán.<br>A víz a parton halkan mormogott,<br>Álomba ringatóztak a habok<br>S mint álmodó lelkében álma képe,<br>Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .<br><br>Lassan setétült, csendesült a róna;<br>A domb, az erdő, halkan elmosódva<br>Belevegyült a barna éjszakába,<br>- Felöltözött a cserjés gyászruhába<br>S míg a távolból hűvös esti szél<br>Szárnyán közelgett lassankint az éj,<br>Lengett a csolnak halkan a vizen,<br>Mint könnyű emlék megenyhült sziven.<br>Az evezőt bevonva csendesen,<br>Csak szemeidbe néztem kedvesem<br>És mig fényárban úszott a ladik,<br>Találgatám mélységük titkait.<br>Siklott a csolnak csendesen tova,<br>Partok között, mit nem láttunk soha;<br>Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,<br>Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.<br><br>Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:<br>Igy menni, menni - sohse jutva partra!<br>Örökre menni, vissza sohse nézni<br>A semmibe, az éjbe átenyészni . . .<br><br>Eltünni innen, mint egy könnyü álom,<br>Elhangzani, mint madárdal az ágon,<br>Lefutni, mint a csillag fut az égrül,<br>Ha ragyogása a homályba szédül . . .<br><br>Azután csend lett, messze néma csend,<br>A szív a szíven, ajkon ajk pihent;<br>A szomjas erdő csókról álmodott<br>És szíve a szivünkben dobogott.<br>S amig szemembe köny gyült nesztelen,<br>Öledbe hajtám álmadón fejem,<br>A hold fejedre glóriát vetett,<br>Ugy őrködött a pillanat felett . . .