Ma langy a lég opálja, <br>Nyilát a nap dobálja, <br>A friss fények lobognak, <br>Szép nap a boldogoknak. <br><br>De lám, ti földi népek, <br>Oly búslakodva nézlek, <br>A szívetekbe látok, <br>Akárhogy titkoljátok. <br><br>A sárga nap ragyoghat, <br>Az ízes szél gagyoghat, <br>Az orcánk színes lárva, <br>De sötét agyunk árva. <br><br>Kívül szemek zafírja, <br>Az ajkak gyenge pírja, <br>De benn a mellkas váza <br>A nyomorúság háza. <br><br>Ha most csudát tehetnék, <br>S kezembe felvehetnék <br>Minden szivet, szegények, <br>Kihunynának a fények. <br><br>Úgy raknám búnkat eggyé, <br>Egy nagy fekete heggyé, <br>Emelnék, rakva jajszót, <br>Bánatból Csimborasszót. <br><br>Hadd nőne fel az égre, <br>Az Isten lássa végre, <br>Pokol-fenékre döntse, <br>Az óceán elöntse! <br><br>Új szívünk nőjön, égi, <br>Szelíd szív, ne a régi, <br>Ne tudjon kínt meg lázat, <br>Ne érje több gyalázat. <br><br>Dühöt, bosszút ne értsen, <br>Ne gyűlöljön, ne sértsen, <br>Szeressen, csak szeressen, <br>Forrón, ezerszeressen. <br><br>Legyen minden sziv áldott, <br>Melyet dobogni váltott <br>Anyáink szentelt kínja, <br>A szülő vér rubinja. <br><br>Hisz oly egyetlen drága <br>Az élet halk virága, <br>Annak kéne örülni, <br>Szennyektől megtörülni. <br><br>Tudósok ezt szeressék, <br>Rejtett titkát keressék, <br>Hisz minden bölcs szó talmi, <br>Amíg meg is kell halni. <br><br>Örökre ifju élet! <br>Jó vón vidulni véled, <br>Ne lenne más igazság, <br>Csak az örök vigasság. <br><br>Hogy minden nép örüljön, <br>Könnyet is az törüljön, <br>Ki sír a Végzet balján <br>A bús Kárpátok alján. <br><br>Ó, Isten, Isten, Isten, <br>Ne ülj az égbe resten, <br>Nézd, orcánk színes lárva, <br>És sötét agyunk árva. <br><br>Nézd, langy a lég opálja, <br>Nyilát a nap dobálja, <br>Friss fényeid lobognak, <br>Ó, tégy meg boldogoknak!

Kél és száll a szív viharja <br>Mint a tenger vésze; <br>Fájdalom a boldogságnak <br>Egyik alkatrésze; <br>Az örömnek levegőjét <br>Megtisztítja bánat, <br>A kizajlott búfelhőkön <br>Szép szivárvány támad. <br><br>Tegnap a remény is eltört, <br>Az utolsó árboc, <br>Csupán a kétség kötött egy <br>Gyarló deszka-szálhoz: <br>Ma fölöttem és alattam <br>Ég és tenger síma; <br>Zöld ligetnek lombja bókol <br>Felém, mintegy híva. - <br><br>Nem törik a szenvedő szív <br>Oly könnyen darabbá, <br>Csak ellágyul, s az örömre <br>Lesz fogékonyabbá; <br>Mint egy lankadt földmüvesnek <br>Pihenő tanyája: <br>Kész boldogság lesz neki a <br>Szenvedés hiánya. <br><br>Nincsen olyan puszta inség <br>Hogy magának benne <br>A halandó egy tenyérnyi <br>Zöld virányt ne lelne; <br>És ha ezt a szél behordta <br>Sivatag fövénnyel: <br>Megsiratja... de tovább megy <br>Örökös reménnyel. - <br><br>Sivatagja életemnek! <br>Van pihenő rajtad; <br>Vészes hullám! szív-hajómat <br>Nem szünetlen hajtod; <br>Ha nehéz bú és nehéz gond <br>Rossz napokat szerze: <br>Kárpótolja a nyugalom <br>Enyhületes perce.

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél; <br>Inségben nőttek nagyra könyűid alatt. <br>S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló <br>Napjaidat nem volt, aki derítse, közel; <br>És idegen kezek ápolván sírodba letettek, <br>Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát: <br>Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben, <br>Hogy kielégitsen földi keserveidért. <br>

Büntetem magam egy kacagásért, <br>Egy feledt óráért kínzom magam: <br>Minden, amiért illett örülnöm, <br>Odavan. <br><br>Emberségek s a javuló Holnap <br>Hitébe ömlött nagy szerelem <br>Tört-szédülten zuhant a mélységbe <br>Le velem. <br><br>Együtt-fájok zúzott hitekkel, <br>Reménytelenül roncsok alatt, <br>Egy bátor jajjal tán megkönnyülnék <br>S nem szabad.

Hazugság, amit annyiszor hallottam, <br>Hogy ölni képes a nagy fájdalom. <br>Különben már rég nem volnál magadban, <br>Veled fekünném, édes angyalom! <br>A fájdalom nem éles fejsze, melynek <br>Csapásától az élet fája dől... <br>A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, <br>De nem fáradva, folyvást rág belől. <br>