Messze idegenbe hóbortos célokért,<br>Vesztél el annyiszor szeretett földedért,<br>Ragyogó szebb jövőt boldogan remélve,<br>Hazád széjjel tépve, s nemzeted leverve.<br><br>A Magyar nem volt még soha íly átkozott,<br>Hogy saját vérében legyen így kárhozott!<br>De hiszem, hogy Istennek jobbján lel helyet,<br>S nem hiába tette le itt örök fekfőhelyed.<br><br>Utánatok megyünk őseink nem sokára,<br>Együtt kérjük Istent most még utoljára,<br>Adjon igaz békét végre valahára,<br>S ne zúdítson több vészt szép Magyar Hazára!

Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.<br>De a sorstalanság messzire elkerült engemet.<br>Míg céltudattal élem az én apró életem,<br>A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.<br><br>Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,<br>Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.<br>Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,<br>Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.<br><br>Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,<br>Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.<br>És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,<br>Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.<br><br>Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,<br>Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.<br>Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,<br>Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.<br><br>Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon<br>Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.<br>Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,<br>De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.

- A szívem remél, amíg csak dobban,<br>a jövőről a jót - csak valót szomjaz.<br>Álmodik rózsákat, tündérszép kertet,<br>tűzvörös szirmokat, féltve őrzött percet.<br><br>Napfényben lángoló, parázsló szemed,<br>ezeregy éjszakán - kitáruló szíved.<br>Szemednek tükrében a fénylő nap sugarát,<br>kezed érintését, ajkadnak mosolyát.<br><br>- A szívem remél, amíg csak dobban,<br>néha álmodik, hogy rajzolok a porban.<br>Rajzolom lépteim, miben nincsen lábnyom,<br>úgy járom utamat, hogy senki meg ne lásson.<br><br>Suttogom titkaim, s féltve őrizem,<br>megtört szívemen reményem tépkedem,<br>nélküled nincs semmim, én sem létezem,<br>nem dobban a szívem, elaludt édesen.<br><br>Mesélek egy szívről:<br>- Aluszik csendesen, álmodik, hogy él<br>- Tündérszép kerteket!

Ajtóm előtt hever a tél,<br>s fehér-fátylat hint a tájra,<br>selymes dunnáját hordja a szél,<br>belesimul halkan az éjszakába.<br><br>Zúzmarás udvarán suttog a hold,<br>bús könnyeit lábam elé szórja,<br>meghitt fénye csak halkan dalol,<br>csillagok árnyát titkon átkarolja.<br><br>Éji csöndben álmos szemembe<br>fagyosan szúr, süvít a szél,<br>hópelyhet hint üres kezembe,<br>ajtóm előtt hever a tél.

A múló időben <br>Vigaszt is kéne nyújtani, <br>Nem csak posványban tartani. <br> <br>A múló időnek <br>Törölni kéne már rosszat, <br>Nem pedig nyújtani hosszat. <br> <br>A múló időnek <br>Gyógyírként kéne működni <br>És sikert kéne ömlengni. <br> <br>A múló idővel <br>Már meg kellene újulni, <br>A sikert előre tolni. <br> <br>Budapest, 2000. július 9. –Kustra Ferenc József– íródott: anaforásban. <br>