Hétköznapi pszichológia, sedoka -ban…

Érzelmi függés,
Halál után betegít?
Tartókötél elvágás.

Rontó szellemek
Uralkodhatnak lelken.
Vannak, jó őrangyalok.
*
Önsajnálatnál
Érzelmi elengedés.
A megszállottság káros.

Lelki fejlődés.
Megszállott, korlátozott.
Tűrni egészségtelent?
*
Lehetőségek,
Nézetek különbözők.
Élet megy tovább, halad.

Halál, túlélő
Erős érzelmi függés,
Valós, belegárgyulás.
*
Súlyos érzelmi
Reakciók károsak.
Jó energia segít.

Halál, elválaszt,
De a gondolat marad.
Kell a pozitív emlék.
*
Lélek tovább él?
Kutatás szerint igen!
Ki, miben, mennyire hisz?

Lélek, mint szellem
Másokba beköltözik!
Nagyon egészségrontó.
*
Szellemkiűzés…
Szükséges a szakmunka.
Ismeret tömkelege.

Terápiás sokk!
Hasznos együttműködés.
Van, gyógyulásnak útja!
*
Lélekbetegség,
Idegen irányítás.
Teljes akarattalan.

Idegen tünet:
Oly’ negatív érzelmek.
Folyvást erős hányinger.
*
Elviselhető
Állapot, ebben nincsen.
Pszichés alap-változás.

Szabadulás vágy!
Jobb közérzet alakul…
Feltétlen életremény.

Vecsés, 2018. január 11. –Kustra Ferenc József– írtam: Dr. Edit Fiore amerikai pszichiáter, „Nyugtalan holtak (Hányan vagy?)” c. könyve alapján (szellemekkel foglalkozott). A Sedoka két katauta -ból álló, sértetlen vers 5-7-7, 5-7-7, ugyanazt a témát kezelik, különböző perspektívákból

M. Laurens
A HATALOM JOGÁN

Térképeket rajzol át, törtető becsvágya,
S otthonod mindenestől felszántja.
Lövészárkokat ás, ember s ember közé,
Egyetlen akaratot helyezve mindenek fölé.

Családokat szakít el, s pusztít nemzetet,
Oly jövőt akar, melyben őszintén élni nem lehet.
Összeköt vagy elválaszt? Ez számára nem vita.
Fegyverei ellen, nem segít már, semmilyen ima.

S mert az emberek nem tudták befogadni,
Az igazságot egyetlen hatalomként elfogadni,
Megtették hát, magát a hatalmat igazságnak,
S azóta tanúja e föld, az oktalan pusztításnak.

A Hatalom, térképeket rajzol át, önkénye jogán,
S otthonod pusztítja, szenvtelen-mód: mostohán.
Majd lövészárkokat ás, ember s ember közé,
Egyetlen akaratot helyezve mindenek fölé.

Budatétény 2023/2026

Nekem hiányzol Kornélia,
Lehetnél bennem… lelkem párja.
Tíz évet lehúztunk,
Ez bizony a múltunk…
Gyere no, vissza Kornélia.

Érted vágyakozik mindenem,
Csak nálad pihenhet a szívem.
Ha hívsz engem, megyek,
A karomba veszlek.
Örökké maradok kedvesem.
*
Merészelek, jobb jövőt kérni,
Még jó pár tízet, veled élni…
Sorstól, nem kell félni,
Szeretve kell élni.
Gyere… vágyaimnak zenélni!

Veled lobban a láng szívemben,
Tűz gyúl, ha reám tekintsz csendben.
Nem félek a sorstól,
Vágyam nő a csóktól.
Karodban olvadnék... szüntelen.
*
Tanuljak, még jobban szeretni?
Közben a lelkedbe kerülni?
Nagy volt a hiányod,
De nem volt másságod.
Magamhoz beszélek! Ezt tenni?

Ne tanulj már, hisz szíved szeret,
A lelkem rég befogadta ezt.
A hiány égetett,
De szívem tégedet,
Mindvégig őrzött, perc amíg jött..
*
Igyekszek benned, jobban bízni,
Igyekszek benned, jobban hinni.
Harcom, magam vivom,
Éjjel Te vagy álmom…
Veled beszélek… s lepihenni.

Ha bízni akarsz, engedj közel,
Ha hinni akarsz, ész mérlegel.
Csitítsd el harcaid,
Bízd énrám álmaid,
A karomban békén pihenj el.
*
Ha összeállunk, Kornélia,
Az már nekem a szívem útja.
Ölelnélek, csókkal,
Simogatás, csókkal…
Ünnepeken is él… szív útja.
Ha összeérünk, szívem zenél,
A vágyad bennem örömre kél.
Ölelés és csókok,
Szelíd simogatók.
Szív útja, ünnepeken is él.
*
Gondolod, hogy nem bíztam benned,
Véljem, hogy ebből volt eleged?
Hallgattam mesédet,
Meg ütő szívedet…
Ha visszatérsz… szeretet jeled.

Tudom, bíztál, csak néha féltem,
Szívem súlyát rejtve viseltem.
Ha szavam hallgattad,
Éreztem, ott marad.
Ha visszatérek, szeress engem!
*
Gyere vágyok, óh, Kornélia!
Gyere csak, kinek nincs bajusza…
Hallgassuk a csendet,
Nem lehet eleget…
Végül… vágyok, óh Kornélia.

Jövök már hozzád, ó, kedvesem,
Vágyaknak lángjában ég lelkem.
Hallgatni a csendet,
Míg szívünk remeghet,
Csókban talál rám az érzelem.
*
Szíveinknek… együtt működni,
Lélekben kéne egyesülni…
Van tíz év gyakorlat.
Újra kell akarat…
Jőj vissza… egymást kell szeretni.

Szívünk lángja hadd forrjon össze,
Lelkünk vágya ne szálljon messze.
A tíz év nem szakít,
Az akarat szólít.
Jöjj, szerelmünk lobbanjon össze!
*
Én már gondolom, mi egy sorsban,
Jövőkben szépen élnénk… sorban.
Hívj fel, hogy mikor jössz,
Óvatosan előzz!
Mondok imát hozzád, kínomban…

Hiszem, hogy együtt lesz szép a lét,
Veled újra meglelem a fényt.
Hívj hát, hogy induljak,
Ölelve csókoljak…
Én is imádkozok mindezért.

Vecsés, 2025. július 12. – Siófok, 2025. szeptember 26. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva; Írtuk: két szerzősként rom. LIMERIKBEN. A páratlanokat én írtam a párosokat, szerző-, és poétatársam.

Kivonat az életből…

(3 soros-zárttükrös trió)
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok,
Álom nem valósul… de talán vannak jó pillanatok…
Folyvást csak szembejönnek a megvalósultalan álmok.

Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat,
Körül is nézek, végig gondolom, ennyire jut akarat…
Kényszer öröm, kényszeres jókedv ellensúlyozza fájdalmat.

Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés,
Mikor ez olyan, mint a kukacnak pocsolyában tekergés…
Bizony a nevetés is lehet egy rettenetes nyekergés.

(leoninus)
Van, kit ér a bánat és csak morog, majdan ráér… majd sírjában forog.
Lehet, hogy azért morog ő sértetten, mert jobb lenne megszületetlen…
Tudjuk is, hogy élet juj, de nagyon vaskobakos, mondhatjuk, iszonyatos.
Van aztán a -mondják- fanyar mosoly is, ez őszintétlen is, meg csalfa is!
Van, aki sérelme esetén annyira ordít, hogy még kisebb harangot is kondit.
Van, ki örömét úgy éli, hogy sírva nevet, ő egy ideig nem fokozza csendet...

(Senrjú)
Kényszer nevetés,
Nem való jót keresni.
Kínos átélni!

(HIQ)
Rátalál
Valaki jóra?
Átéli?

(Senrjon)
Háborúk, nem is messze,
Ez öröm-gyilkos… egye fene!
Csak a robbanás!

(Sedoka – két katauta.)
Könnyes arc miért?
Bánat, sírást okozza.
Öröm is okozhatja…

Könnyes arc miért?
Végső bánat okozza.
Életút okozhatja.

(Apeva)
A
sírás
Csak megáll,
Abbamarad,
Ha bú nem ural.


(Bokorrímes)
Van ki bánatát úgy éli meg, hogy teliszájjal ordít,
Ha nem hagyja abba, akkor mindenkit bizton megőrjít.

Vecsés, 2023. december 31. – Kustra Ferenc József

1. LEJTŐN

Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.

Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.

Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.

A dicsőség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.

2. ALANT

Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.

Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.

Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.

Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.

3. HIT ÉS REMÉNY

Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis erős maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.

De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.

Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.

Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

4. A VÉGTELEN

Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégső dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.

Esendő embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló idő szeszélyének,
mely könyörtelenül előre halad.

Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.

S feledve bűneink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.

5. KÉPZELT VILÁG

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérző szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.

Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.

S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak erősebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.

Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Levegőt markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.

6. CUDAR VILÁG

Mert magunkat legyűrni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.

Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.

Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.

Kellenek a hősök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.

7. MAGASRA TÖRVE

Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.

A hajdani tudást kivágjuk tőből.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.

Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és idő ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.

Tudást erővel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az idő ellen tehetetlen.

8. A TEJÚT SÖTÉTJE

A test, az idő ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -

Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
Ő a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.

A nagy mindenség gyilkosává nőhet,
ki teret s időt hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.

Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.

9. AZ IDŐ

Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kéklő ég,
s a világ teremtője elé járul,
ki előtt főt hajt az örök mindenség.

S kezdetét veszi az Idő uralma,
minden létező és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.

Benne rejlik a teremtő ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jövőjében kutat.

Ő maga a teremtő őrző szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.

10. AZ ELTÉVEDETTEK

A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.

Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.

Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.

Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.

11. A KÜZDŐK VÉGZETE

Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik

Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.

Hősökké avathat minket az idő,
kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.

Mindhiába akarat, hit és erő,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa idő mindenkit elárul.

12. A MÚLT EMLÉKEI

A csalfa idő mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen élőre,
vesztes és a hős egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat tőle.

Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.

És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.

Történeted leírják majdan egykor,
s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.

13. FELEMELT FEJJEL

S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti hősnek.

Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.

Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a hősköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,

Ki áttör az idő alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költőt múzsája is elfelejti.

14. A CSÚCS MAGASÁN

A költőt múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remegő kezéből tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dicső fények.

S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.

Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.

Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.

15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /

Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legyűrni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az idő ellen, tehetetlen.

Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.

A csalfa idő mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költőt múzsája is elfelejti.

Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!