Ne hidd, hogy a világ ma boldog, <br>mert a piacon pár nevet. <br>Sötétbe bújnak a borongók, <br>és ott keresnek menhelyet. <br><br>A szenvedők sötéten érzik, <br>nem ez a föld az ő helyük. <br>Mély árnyba vérzik a kevély szív, <br>csak az üres forg mindenütt. <br><br>Fölszínen ágál a silányság, <br>ágyára dől a bús maga, <br>eloltja csendesen a lámpát, <br>s rádől sötétlő bánata...

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem, <br>S ott egyedül lettem volna reszketve magam, <br>S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak <br>Ordító szavokat, s küszködözéseiket, <br>Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván <br>Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl. <br>Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván, <br>Tám lekötött nyelvem megszabadulna nekem. <br>Most, mikor Istenség szollást is engede, némán <br>Hallgatnék, nyomorúlt s bal esetekre kiszánt, <br>Oh, jó s rossz esetek igazán kiadója Teremtőnk <br>Távoztasd, ha lehet, e panaszimnak okát. <br>Sirjához közelit bajoló pályája Atyámnak <br>Egymást váltogató emberi évek után. <br>Tagjai csüggednek, s már teste is romlik hanyatlik, <br>Oh mire jut, mire jut ennyi veszélek után! <br>Oh Kedves Nemzőm! Szűlőm! és Kedves Öcséim! <br>Nénéim! Hugaim! Oh mire jut fejetek! <br>Tám valamely idegen még szán fetrengni veszélbe <br>Színből s még mélyebb károsodásra hozand? <br>Tám idegen nemzet gyilkos uradalmai által <br>Kínoz? Mely szomorú, és bal esetekre juték! <br>Távozz, oh, komor éj rút fellege, menj el előlem <br>És ti csalárd Sorsnak képzeti tűnjetek el.

Zokoghat még egy betűcskét <br>Belőlem a fájdalom? <br>Ejthetek még egy könyűcskét <br>Utánad, szép angyalom? <br>Bús elmém rajtad tűnődik; <br>Csak kíván, sóhajt, gyötrődik <br>Édes, fojtó képzetek! <br>Mind ez, amit tehetek, <br><br>A természet a törvénnyel <br>Szívemben ellenkezik, <br>Most is szoptat a reménnyel <br>S nem hiszi, hogy vétkezik. <br>Lámpási a bőlcsességnek <br>Előttem hiába égnek; <br>Nékik szunnyadozni kell, <br>Mihelyt az egyet lehell. <br><br>Óh, mennyit vívok kínommal! <br>Küszködésim mely nagyok! <br>De, jaj, nem bírok magammal: <br>Érzem, hogy beteg vagyok. <br>Képződésim tüzeskednek, <br>Roskadt inaim csüggednek. <br>Hát oly bűn a gyengeség. <br>Hogy megverné azt az ég? <br><br>Velőt szívó lángjaimtól <br>Fejem nehéz, zúg, szorúl; <br>Bennrekedt indúlatimtól <br>Szívem dobog, mellem fúl. <br>Már nem tudok mást mit tenni, <br>Csak érezni és szenvedni. <br>Lelkem, testem hólt-beteg, <br>Menny, főld, kincsem, bocsáss meg! <br><br>Kínálkoztak orcájáról <br>A fejlő rózsabimbók, <br>Cúkorral folyt ajakáról <br>Minden szó és minden csók <br>Annak a főldi Kellemnek, <br>Ki asszonya volt szívemnek, <br>Míg én, boldog martalék, <br>Lánca s karja közt valék. <br><br>Szeme bíztatott, öldöklött; <br>Ölt, s gyógyított másfelől; <br>Tiszta hószínnel tűndöklött <br>Mellye mind kívűl, belől; <br>Lelke vídám, mint a hajnal, <br>Szíve jó volt, mint az angyal: <br>S ah, ez a paradicsom, <br>Mely engem a sírba nyom. <br><br>Boldog órák! amelyekben <br>Szíve kúlcsát bírhatám <br>S a meghitt enyelgésekben <br>Lelke lángját szíhatám. <br>Midőn ezer tördelt szókkal, <br>Ezer pecsételő csókkal <br>A hit egymáshoz csatolt; <br>S gyanúnk mégis édes volt. <br><br>Gondolván, hogy boldogságunk <br>Még csak kezdő-félbe ment, <br>S már is kinyílt mennyországunk <br>Egymás karján idelent: <br>Mint a szőllő támaszával, <br>Mint a repkény a bikkfával, <br>Egymásba csimpalykozánk, <br>S ég, főld, mind mosolyga ránk. <br><br>Már azt hittem, hogy ha készen <br>Állnak is száz szélveszek, <br>Az én Lillám enyím lészen, <br>S én a Lilláé leszek. <br>Megvakúlva, siketűlve, <br>Szándékom kormányján űlve <br>Kergettem a drága jót, <br>S a révnél törtem hajót! <br><br>Hah! e szépség ritka mívét <br>Prédára kell tartanom <br>És szívemhez forradt szívét <br>Vérrel kiszakasztanom. <br>Óh, ne hagyjátok, szerelmek! <br>Vagy öljetek meg, gyötrelmek! <br>Kinek szíve másnak jut, <br>Csak szeretni s halni tud. <br><br>Most a tenger sík pusztáját <br>Érzem, de nem láthatom, <br>A haboknak lágy szikláját <br>Őröngve tapogatom. <br>Óhajtalak, messzi partok! <br>De tőletek mégis tartok. <br>Amit bús lelkem talál, <br>Zaj, homály, kétség, halál. <br><br>Hah! mint dördűlnek, ropognak <br>A világ két sarkai, <br>Mint lobbannak, mint villognak <br>A mennydörgés szárnyai: <br>Ah, gyászos fény, látom, látom <br>A puszták közt szép sajátom, <br>Jajgat az elhervadt hív, <br>Kúcsolt kézzel engem hív. <br><br>Látom únszoló sírását: <br>Rajta nem segíthetek. <br>Hallom kétes sikóltását: <br>De az egek siketek. <br>Állj meg! állj, te irgalmatlan! <br>Íly nemes rabra méltatlan <br>A te ólomkebeled: <br>Ámort miért terheled? <br><br>Hasztalan! csúfol futtában <br>És gázolja szívemet; <br>S a törvény bújnyik-várában <br>Lebékózza kincsemet. <br>Engem pedig, ah, egyszerre <br>A zaj bécsap a tengerre. <br>Jaj, nekem víz, néki tűz! <br>Szegény ifjú! szegény szűz! <br><br>Óh, mért nem hagyod véremmel <br>Láncát felolvasztani <br>S minden könnyét száz gyöngyszemmel, <br>Óh rabló, megváltani? <br>Mért állsz őrt, mint ama sárkán, <br>A szép aranyalmák árkán? <br>Nem ízled te azokat; <br>Mért marsz el hát másokat? <br><br>Vagy mért nem ölsz meg méreggel, <br>Hogy ne látnám kínjait <br>Annak, ki örök meleggel <br>Tartja szívem lángjait? <br>Úgyis rá kell végezetre <br>Únnom ez átkos életre. <br>Bírd őtet, míg meghalunk, <br>Akkor rajtad truccolunk. <br><br>Óh, túl fog ez, sírhalmunkon <br>Túl is fog lángolni ez, <br>Ami most indúlatunkon <br>Oly édesen gerjedez. <br>Nem! ezt meg nem fagylalhatja <br>A sír nyálkás bóltozatja. <br>Ámor égi istenség, <br>Néki mindegy: főld, vagy ég. <br><br>Ez ösztönről nem tehetni; <br>Megveti ez gátjait. <br>A természet szokta vetni <br>Szívünkbe szent magvait. <br>Ilyen a gyöngy, mely magába <br>Vervén gyökeret a fába, <br>Véle él és véle hal <br>S emészti sarjaival. <br><br>Érzem, hogy a vas törvénynek <br>Szükség meghódolni már, <br>Sőt, hogy még a jobb reménynek <br>Szikrája is bűnnel jár: <br>De óh, ha nem az én mívem, <br>Hogy Lilláért vér a szívem, <br>S hogy lelkem benne lehell, <br>Éreznem és tűrnöm kell. <br><br>Sírok én; de csak keblembe <br>Hullnak néma könnyeim, <br>S a magános gyötrelembe <br>Legelnek képzéseim, <br>Senkihez sincs bizodalmam, <br>Hogy tűrje s mentse siralmam: <br>Ah, minden boldogtalan <br>A főldön megvetve van! <br><br>Mit tesz sűrű sóhajtásom, <br>Melyet felszítt már az ég, <br>Ha kebledben nyúgovásom <br>Az óltár is tiltja még? <br>Mit tesz, ha egy érzéketlen <br>Téged és engem szünetlen, <br>Mint egy mély tenger, megoszt, <br>És a rózsáktól megfoszt? <br><br>Oh, halál! ki a szerelmet <br>Nyájas színnel követed <br>És szívéről a gyötrelmet <br>Egyszerre leűlteted, <br>Ládd, mindhárman búval élünk, <br>Végy el egyet, tégy jól vélünk, <br>Akár én, akár más lész; <br>Jobb, hogy egy, mint három vész. <br><br>Jobb, hogy engemet választol, <br>Ki legroncsoltabb vagyok; <br>Egy szellőddel elárasztol, <br>Egy újjadtól megfagyok. <br>Nem tartom azt fájdalomnak, <br>Ami véget vét kínomnak: <br>Ha élve nem alhatok, <br>Aluva meghalhatok. <br><br>S akkor e gyönyörűséggel <br>Húnyom bé bús szememet, <br>Hogy tisztán s örök hűséggel <br>Zárom sírba szívemet. <br>Majd ha dombom megtekinti <br>S hervadt rózsáit ráhinti <br>Két sóhajtó szerető, <br>Ezt mondja: Itt fekszik ő! <br><br>És te, szívemnek pompája! <br>Légy jobb hozzám, mint az ég. <br>Édes kincsem! Más rózsája! <br>Isten hozzád! Itt a vég! <br>Teljesítsd kötelességed <br>Ahoz, ki fogva tart téged: <br>Szíved javát nemde nem <br>Megtarthat'd mégis nekem? <br><br>Isten hozzád! Áldlak, hidd el, <br>Köszönöm jó szívedet, <br>Csókjaiddal, beszédiddel, <br>Orcád, karod, szemedet. <br>S bár halálos kínnal vérzem: <br>Mégis, ah, boldognak érzem <br>Ezt az árnyék-életet <br>Óh, Lilla! óh, szeretet! <br><br>Élj soká! s legyen világod <br>Jobb, mint az én életem, <br>S ha zavarná boldogságod <br>Az én emlékezetem: <br>Ah, felejts, felejts el engem! <br>Én már a sírban fetrengem, <br>Léthe vizét iszom már; <br>Mégis elmém Lilin jár. <br><br>De mit láttatsz a jövendő <br>Tűkörében, kék remény? <br>Óh, felrózsázott esztendő <br>Óh, mennyből szállt tűnemény <br>Óh, szívet olvasztó hangok <br>Óh, óltári fáklyalangok <br>Óh, élet óh, szerelem <br>Óh, ne játsszatok velem! <br><br>Óceánja bánatimnak <br>Többé nem duzzadozik, <br>S elhullott könnye Lilimnak <br>Mind gyöngyökké változik. <br>A kővár gyomra szétdüllyed, <br>A rabló zúg, hereg, süllyed; <br>Én úszok, az ég segél: <br>Lilla int és nékem él. <br><br>A haboknak ormózatján <br>Látszik egy dombos sziget, <br>És a dombok bóltozatján <br>Egy meghitt rózsaliget. <br>Itt száz szerelmek danolnak, <br>Itt száz gráciák táncolnak; <br>A tánc Lillát gyújtja fel, <br>A dal engem érdekel. <br><br>Már kétségem tört hajója <br>A zőld parton nyugszik már, <br>S istenségem Kalipszója <br>Örök ifjúságra vár. <br>Félre, kincsek és nektárok! <br>Én a mennyek felé járok. <br>Óh, remény! óh, szerelem! <br>Tégyetek jól énvelem!

Megsebheté s földúlta szívem <br>Sok veszteség, sok fájdalom; <br>Az élet is gyötrelmes, únott <br>Teherré lőn már vállamon. <br><br>Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...! <br>De késve jő a csendes est, - <br>Mi tart, hogy önként menj eléje? <br>Hogy ami nyom, terhel: levesd? <br><br>Készen valék, s im hallom a szót: <br>Hajítsd el a tőrt - küzdj s remélj! <br>Csak gyáva hal meg; - élni: inger <br>Annak, ki férfi, a veszély! <br><br>Lassan gyógyító balzsamával <br>Várd az időt, az éveket: <br>Midőn ismét békét nyer a sziv, <br>S a vérező seb béheged. <br><br>Van a letünt bánatban is kéj; <br>Szint nyernek a megélt bajok; <br>Az elvonult zápor nyomában <br>Kicsiny, de tiszta csepp ragyog... <br><br>És én maradtam, - küzdve, várva, <br>Mig a hullám duzzadt, esett! <br>Most is hiven küzdök, remélek, <br>De maholnap a sírhoz érek: <br>- S még mindig hordom a sebet!

Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem. <br>Szép út állt előttem, de nem azt követtem; <br>Nem adok, nem hajtok semmit a világra, <br>Bolond célok után rohanok zihálva, <br>Bolond célok után álmodozva, balgán - <br>Így beszélnek rólam minden utca sarkán, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem, <br>Azok tettek azzá, akiket szerettem. <br>Üres lett a szivem, üres lett utánok, <br>Betöltötték kínzó, messze űző álmok. <br>Álmok rabja lettem, csak álmokért élek, <br>Egy mámoros álom lett nékem az élet, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még, <br>Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét, <br>Énbennem csalódott, értem fáj a lelke, <br>Én pedig rohanok balga küzdelembe <br>Diadalt aratni. Milyen dőre álom, <br>Pedig hozzá kötve életem, halálom! <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába; <br>De ha harcba szólít szívem minden vágya, <br>Mit tehetek róla? Tán az örök végzet <br>Rótta rám e kínos, bús kötelességet <br>S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom, <br>Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem. <br><br>Eladtam már magam, nem magamnak élek, <br>Nyugalmat, pihenést már nem is remélek, <br>Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom, <br>Szívemet keresem, amíg megtalálom, <br>Egy új Ahasvérként bolyongok örökre, <br>Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre, <br>- Édes anyám, lelkem, <br>Sirasson meg engem.