Magasra csapkodnak a szilaj hullámok<br>Genezáreth taván, Genezáreth taván<br>Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.<br><br>Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó<br>Genezáreth taván engem egy rév felé<br>Egy boldog rév felé viszen most a hajó.<br><br>Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,<br>Hogy jöhetne végre boldogan utánam<br>Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.<br><br>Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,<br>Ha az a sok hullám Genezáreth taván<br>Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.<br><br>Pedig vele élni én nagyon szeretnék,<br>De hullámok zúgnak, és én reszketek még,<br>Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:<br><br>"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,<br>Neked adtam Ádám jobbik természetét,<br>De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.<br>Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,<br>Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,<br>Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.<br><br>A valóság nem kell, csábítanak az álmok,<br>Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,<br>Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)<br>Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .<br><br>Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,<br>Ne lásd sose többé a te Édesanyád,<br>Sose legyen sehol szava reményednek,<br>Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek<br>És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,<br>Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."<br><br>Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,<br>Hiába lázadok, megfogant az átok,<br>És ennek útjából én ki nem térhetek,<br>Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.<br>Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:<br>Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Az éjjel suhan szelíden,<br>Az árnyban egy gyermek pihen.<br>Távol kék hegyek, bólintó fák<br>Nyögik az éjjel panaszát.<br><br>A kert alatt egy dal kél csendben,<br>Felszáll, és elhull megdermedten,<br>Majd felsír. A gyermek hallgatag<br>És a dal szökik a kert alatt.<br><br>Márciusi estén,<br>Ha fakadnak hívó, hívó nóták,<br>S téged keresvén<br>A vér, a nász himnuszát zokogják.<br>Gyermekem pihenj,<br>Itt tiszta éjjel fed el csendben<br>Ott sírokkal teli a föld<br>Itt tiszta víz foly hűs erekben,<br>Ott beteg múzsa lantja költ.<br><br>A nóta száll az éj során.<br>A gyermek indul tétován<br>S távol kék hegyek, bólintó fák<br>Nyögik el az éjjel panaszát.

Ahol senki sem látja itt a földön,<br>Bizarr szobormű áll. Pedig nem is hittem,<br>Talpazatja rengő fekete göröngyön<br>Örök mementónak állította Isten.<br><br>A szobor műve gyermeki, egyszerű,<br>Sárból van gyúrva és nem szép márvány kőből,<br>Gyermeket ábrázol, amint anyatejet<br>akar szívni száraz, nedvtelen emlőből,<br><br>Anyja takarja ruhájával szegényt,<br>És a gyermek sírva néz rá: kérve, vágyva . . .<br>Maga szenvedését is érzi az asszony<br>És kis gyermekéét kétszeresen látja.<br><br>Az anya szemében lángok gyúlnak ki<br>Egy rózsa lugasra emlékszik bomoltan,<br>Kendőjével könnyét törli gyermekének,<br>És az rámosolyog könnyei közt holtan.

Arany sugárt hint bíborlón reám<br>Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.<br>Arany sugara mindent telehint<br>S én várok, várok egy zöld fa alatt.<br><br>Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,<br>Mely az egeknek lesz majd a fénye?<br>Vagy mely az élet, a tiszta élet<br>A való élet hőskölteménye?<br><br>Mit várok? Néha illattal, lázzal<br>Parfőmös asszony megy el mellettem.<br>Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,<br>S én összetörném álmodó fejem.<br><br>Várok. És eljön rózsanyíláskor,<br>Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.<br>Hurrá, az élet, az élet közeleg<br>S tarka fellegek játszanak fölöttem.<br><br>S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,<br>Gazdag lesz szívben a lelki szegény,<br>Csodás világ lesz. Ó várom, várom<br>Régóta várom, s talán jön felém.<br><br>Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.<br>Éltem lobbanás. A búcsúzú nap<br>Bíbort hint le rám, s én piros vérben<br>Omlok le búsan egy zöld fa alatt.<br><br>

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,<br>Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,<br>Midőn szél zúgott be nyitott ablakon<br>Nekiesett a fehér ajtószélnek,<br>S eltört.<br>Öreg kép, de sajnállak téged.<br><br>Ott feküdt romban valamelyik ősöm,<br>Akit próbára tett sokszor az élet,<br>Pedig háborús, halálszálkás őszön<br>Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,<br>bátran.<br>Öreg kép, de sajnállak téged.<br><br>Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,<br>De az emléke néha vissza téved,<br>Eltűnt utolsó, hűséges emléke,<br>S őt is elsodorta, mint mást, az élet,<br>messze.<br>Öreg kép de sajnállak téged.<br><br>Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat<br>Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.<br>Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat<br>S szívemben helye egészen fehér lett<br>szívem,<br>Rossz szívem de sajnállak téged . . .