Árnyékos fáknak hűs erdejében<br>Kutatva járok, kutatva járok.<br>Árnyékos fáknak hűs erdejében<br>Kacagnak vígan a boldog párok.<br><br>A lombos fák mind rám nevetgélnek,<br>Zajuktól messze, messze riadok,<br>Hahó! Az erdő kisír magából<br>Mert én itt árván, egyedül vagyok.<br><br>Harasztos fűben és bokrok alján<br>Ezernyi nyüzsgő, vidám, boldog zaj,<br>Felém integet az erdő s a rét<br>S a fák tövéből a vidám kacaj.<br><br>Ó jaj, az erdő kisír magából<br>Futok, futok a lombozat alatt,<br>Máshová megyek egy párt keresni<br>S az erdő, a rét utánam kacag.

Várok.<br>Talán haza kéne menni:<br>Mert nem jön senki, semmi.<br><br>Mégis mintha jönne ott:<br>Már látom az arcát, a szemét,<br>Találkozunk és folyik a beszéd,<br>Rózsás a kert és vidám az élet.<br><br>Várok.<br>Haza fogok vele majd menni.<br>(És nem jön senki, semmi.)

Dermedt, óriás korongja a napnak,<br>Búcsút int vörösen, és íme leszáll.<br>Rabja vagyok én minden alkonyatnak,<br>Pedig de fáj.<br><br>Rabja vagyok én, mert nagyon szerettem<br>Az elmúlást, és a bágyadt téli fényt,<br>Mert benne mindig, mindig megkeresem<br>Az új reményt.<br><br>Száz alkonyat múlt száz alkonyatra már,<br>Én állok csendben a lanka dombtetőn,<br>A lelkem mindig új napokra vár,<br>Vár szenvedőn.

Pacsirta szól fenn az égen<br>Isten tudja milyen régen.<br>Milyen régen sír már szegény,<br>Hej, szívemből száll a remény.<br><br>Megállok a keresztútnál<br>Mint a végső búcsúzónál<br>Mikor sírtam, kértem, vágytam,<br>boldogságot nem találtam.<br><br>Pacsirta szól a kék égen<br>Isten tudja milyen régen<br>Daloljon csak szépen, sokat,<br>Dalolja a bánatomat.

Lassan és csendben<br>Eltűnik minden, minden ami szép<br>Lassan és csendben<br>Fátyolba borul majd egy régi kép<br><br>Sohase látlak<br>Halkul már a régi nóta, a nesz,<br>Sohase látlak<br>Halk eső, halk könny csendben permetez.<br><br>Tán meg se történt,<br>Tán befedi egyszer gond és moha,<br>Tán meg se történt<br>S talán nem is történik meg soha.