Kétes szép remények <br>Töltik keblemet, <br>Búmat édesítik, <br>Dúlják kedvemet, <br>S így kötött szemekkel <br>Fellegútakon <br>Visznek álmadozva <br>A zárt kör felé. <br><br>Oh ha veszteség van <br>Szánva sorsomúl, <br>Csak te, szép reménység, <br>Csak te légy velem. <br>Köss az ifjuságnak <br>Égi szárnyakat, <br>Hogy kerűlje a föld <br>Szentetlen porát; <br><br>Adj az ért korúnak <br>Állhatást, erőt; <br>Nyújts az elhalónak <br>Gyámoló kezet, <br>Míg rogyó inakkal <br>Sírba váncorog!

Fölkerestem nagy zajában <br>A világi életet; <br>Láttam mint ragyog sugára, <br>S mily csalárd uton vezet. <br><br>A barátság szűk hazáját <br>Megtapodták lábaim: <br>Itt sem, ott sem teljesűltek <br>Nagyra vágyó álmaim. <br><br>Légy segítőm, légy nyugasztóm, <br>O magánynak istene! <br>Itt reménylek: bár örökké <br>Bús vidéked rejtene. <br><br>Ím kor-ette szirteiddel <br>Hál'adón ölelkezem, <br>Búra hajló lombjaiddal <br>Bút pihegve mérkezem. <br><br>Nem kerűlöm völgyeidnek <br>Szent homályát, rémeit, <br>Sírva járom fellegekre <br>Nyúlt hegyidnek bérceit. <br><br>Légy segítőm, légy nyugasztóm <br>O magánynak istene! <br>Még ohajtom, bár örökké <br>Bús vidéked rejtene!

A lelkem ódon, babonás vár, <br>Mohos, gőgös és elhagyott. <br>(A két szemem, ugye, milyen nagy? <br>És nem ragyog és nem ragyog.) <br><br>Konganak az elhagyott termek, <br>A bús falakról rámered <br>Két nagy, sötét ablak a völgyre. <br>(Ugye, milyen fáradt szemek?) <br><br>Örökös itt a lélekjárás, <br>A kripta-illat és a köd. <br>Árnyak suhognak a sötétben <br>S elátkozott had nyöszörög. <br><br>(Csak néha, titkos éji órán <br>Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.) <br>A fehér asszony jár a várban <br>S az ablakokon kinevet.

Most ölelne meg valaki, <br>Most jönne az igaz asszony, <br>Ki csak egy kicsit öleljen, <br>De nagyon marasszon. <br><br>Most ölelne meg valaki, <br>Lehetne tiszta leányzó, <br>Hogy ömlene telt keblére <br>Az édes, a lágy szó. <br><br>Most ölelne meg valaki, <br>Valaki, hogy emlékezzem: <br>Sohse öleltek még némbert <br>Vissza szebben. <br><br>Most ölelne meg valaki, <br>Mikor futni kéne futva, <br>Mikor: ébredek-e holnap, <br>Isten tudja. <br><br>Most ölelne meg valaki, <br>Szép nőstény, könnyes és szánó: <br>Bűnbánó és dalos némber, <br>Víg bűnbánó.

Minden virágnak, minden kis fűszálnak <br>Jut a napból, ha több nem, egy sugár. <br>Oh szerelem, te szívek napja, szívem <br>Egy sugárt tőled csak hiába vár? <br>Nincsen leány, ki engemet szeretne, <br>Nincsen leány, ki mondaná nekem: <br>Hideg világ van, lelkedet meghűté, <br>Jer, melegedj föl forró keblemen! <br><br>Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, <br>Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! <br>Nincsen leány, ki véremet lemosná <br>E homlokról, mely megköveztetett!... <br>Magam vagyok, mint a szőlő karója, <br>Melyről leszáradt a zöld venyige; <br>Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes <br>Sötét eszméim hollóserege. <br><br>Igy foly le majd az ifjuság, az élet, <br>Igy foly le tőlem árván, egyedűl, <br>Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem <br>A halál hideg ölelésitül. <br>S ha meghalok, ha megfagyok: szememre <br>Megkönnyezetlen szemfedő borúl, <br>S ültetni nem fog senki egy virágot <br>A sírra, amely rajtam domborúl. <br><br>Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, <br>Kopott fejfánál, puszta domb alatt; <br>Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, <br>Nem jő megnézni senki síromat. <br>Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd <br>Testvéri búdat, éji fergeteg, <br>Testvéri búdat, mert hiszen testvére <br>Voltál te lelkem érzeményinek! <br>