A szálló évekkel <br>Sok minden megy el, <br>De a szív, a koldus, <br>Tovább énekel. <br><br>Mi remény volt régen, <br>Emlék ma csupán, <br>De legalább sírhatsz <br>Tűnt szépek után! <br><br>Ami emlék, szebb is, <br>Mint az, ami él, <br>Romok is ragyognak <br>Hűs hold fényinél!

Még alig volt reggel, már megint este van. <br>Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. <br>Még alig, Juliskám, hogy megösmerkedtünk, <br>S már feleségem vagy, már rég azzá lettél. <br><br>Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már <br>Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... <br>Csak annyi az élet, mint futó felhőnek <br>Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, <br>egyszer fölébredsz és aztán sokáig <br>nem bírsz aludni. Nézed a szobádat <br>ott a sötétben. Lassan eltünődöl <br>ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, <br>mint majd a sírban. Ez a forduló az, <br>mikor az életed új útra tér. <br>Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt <br>éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. <br>Babrálsz vele. Megúnod és elejted. <br>Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. <br>Minden zajról tudod, hogy mit jelent. <br>Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. <br>Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. <br>A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Mint hajnal börtön ablakára, <br>Ugy jössz komor, bus életembe. <br>Mint hajnal börtön ablakára, <br><br>Ki nagy kedvvel jön, vígan zengve, <br>Rigók harsannak torkából ki <br>S a vén, öreg Föld lelkesedve, <br><br>Bokrétásan borúl bókolni <br>A friss, csöpp harmat-láb elébe. <br>S ő menyasszonyként csókol holmi <br><br>Hitvány gazt is - jaj - bő a fénye. <br>A rabnak mégis bekacag csak <br>S tovább suhan a messzeségbe. <br><br>És szívemet, szívét a rabnak <br>Letaglózza a keserűség: <br>Nem várta senki úgy a Napnak <br><br>Nagy, kacagásos élet-hűsét, <br>Nem vár úgy céda szeretőre <br>Az elrugott, jó, balga hűség - <br><br>S csak bekacagott: hadd gyötörje <br>Útált vágyával Éjfél-asszony, <br>Csak másszon nyögve körbe, körbe, <br><br>Minden téglát megtapogasson <br>S kacajom ujra sírva várja! <br><br>S én várlak, várlak, sírva várlak - <br>Hajnalt a börtön ablakára.

Vége van a nyárnak, <br>hűvös szelek járnak, <br>nagy bánata van a <br>cinegemadárnak. <br><br>Szeretne elmenni, <br>ő is útra kelni. <br>De cipőt az árva <br>sehol se tud venni. <br><br>Kapkod fűhöz-fához, <br>szalad a vargához, <br>fűzfahegyen lakó <br>Varjú Varga Pálhoz. <br><br>Azt mondja a varga, <br>nem ér ő most arra, <br>mert ő most a csizmát <br>nagyuraknak varrja. <br><br>Darunak, gólyának, <br>a bölömbikának, <br>kár, kár, kár, nem ilyen <br>akárki fiának! <br><br>Daru is, gólya is, <br>a bölömbika is, <br>útra kelt azóta <br>a búbos banka is. <br><br>Csak a cingének <br>szomorú az ének: <br>nincsen cipőcskéje <br>máig se szegénynek. <br><br>Keresi-kutatja, <br>repül gallyrul gallyra: <br>"Kis cipőt, kis cipőt!" - <br>egyre csak azt hajtja.