Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'<br>Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;<br>Falusi legény, falusi leány,<br>Egynek se kél egy szó sem ajakán;<br>Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,<br>Mig kavarog a nyüzsgő áradat.<br><br>A lányka haja majd leér a földre,<br>A vége piros pántlikába kötve.<br>Széles szoknyája sokszor útba van,<br>Igazgatja is mindig - hasztalan!<br>Büszkén tekintget a legény körül,<br>Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.<br><br>Hogy egy virágos bolt elébe érnek,<br>A lány szeme a kirakatra téved.<br>Odahúzódik, nézi csendesen;<br>Milyen virágok, - édes istenem!<br>Milyen szép rózsák! Száz is van talán!<br>S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.<br><br>Nézi a legény, aztán félreállva<br>Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;<br>Szeretőjére pajkosan kacsint:<br>Hát kellene-é egy szál rozmaring?<br>Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:<br>Egy rozmaringszál illenék neked!<br><br>Sa amint belemennek, feszesen megállva<br>Néz a legény a piruló leányra,<br>Mosolygó nőkre s illedelmesen<br>Egy rozmaringszálat kér csendesen.<br>'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,<br>Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.<br><br>Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?<br>A rozmaring itt nem kell senkinek!<br>- Nem szép virág! A másik igy felel<br>- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .<br>. . . Az ifju pár zavartan elsiet;<br>A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .<br><br>S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,<br>Szomoruan haladnak mindaketten,<br>De a zsivaj közt lelkük ott mulat<br>Egy egyszerű fehér falu alatt,<br>Hol napsugaras kertben valahol<br>Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Lángot raboltam gőgös istenektől,<br>Öröktől égő, isteni tüzet;<br>Lobogó fénye felcsap az egekre<br>És elvakitja sápadt fényüket.<br>Lángot raboltam, - bennem ég örökké,<br>Hiába sujttok irigy istenek,<br>A mulandóság gyáva keselyüi<br>Hiába tépik, marják testemet.<br><br>Hiába élek zord, magános sziklán,<br>Hatalmatok kicsinyes és kevés,<br>Amit rám mérhet tehetetlen dühhel<br>A megrabolt ég, - múló szenvedés.<br><br>De ég a láng! Öröktől fogva égett,<br>Mi tőletek fogantatott e földre,<br>Ti sem birjátok az elvesztni!<br><br>Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,<br>Akik szivükben lángot hordanak;<br>Lelánczoljátok irigy dühötökben,<br>Hogy sulya alatt roskadozzanak<br>S amig ez árva, kétkedő világra<br>Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,<br>A testüket öröktől fogva marják<br>A keselyük, az éhes keselyük . . .

Ne még! Csak egyszer átölellek,<br>Szemedbe nézek csendesen<br>És hagyj el aztán búcsu nélkül,<br>Egy sóhaj nélkül, nesztelen.<br><br>Ameddig csókod itt fog égni<br>Remegő, szomjas ajkamon,<br>Ameddig érezem varázsod<br>S a szived verését hallgatom.<br><br>Bübájos álmot hints előbb rám<br>És részegitsd meg lelkemet;<br>Ne tudjam azt a szörnyü perczet<br>Amikor elveszitelek.<br><br>Ne kisérjen a feledésbe<br>Se bús emlék, se fájdalom,<br>Mindössze annyi, hogy örökre<br>Egy édes csókról álmodom.

Itt állok a pusztán. Fürteimet<br>Simogatja az esti szellő.<br>Ah, alkonyodik. Az este hideg<br>S az álmok hajnala nem jő!<br><br>Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!<br>Leáldozik egy nap, egy élet,<br>Már vár a hideg temetőben az ágy,<br>Vár kezdete az örök éjnek<br><br>És sirba viszem mind vágyaimat,<br>Mik még a szivembe lobognak,<br>Több lelket e lélek már sohsem ad<br>Az édes, drága daloknak.<br><br>Itt állok a pusztán. Alkonyodik<br>Bevonúl szivembe a béke<br>S mig napsugarakról álmodozik,<br>Beleolvad lelkem az éjbe<br><br>S im fátyla az éjnek megrepedez,<br>Fáklyái kigyulnak az égnek;<br>- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz<br>Hatalma feletted az éjnek!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?<br>Tied volt a hamvas ifjuságom;<br>Tied volt elős szivverésem,<br>Tied volt rózsás gyermekálmom.<br>A kárhozatért, amit adtál<br>Talán a vérem szomjuhozza<br>Izzó ajakad, mely a csókot<br>Égő parázszsal viszonozza?<br><br>Nem józanodva, nem feledve,<br>De elhagylak, mert itt az óra.<br>Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,<br>Nem lesz erőm e fordulóra.<br>Nem volna többé akaratom<br>Örökös kárhozatba jutnék,<br>Kirabolnád egészen szivem,<br>Örökre koldusbotra jutnék.<br><br>A te öledben kárhozat van,<br>Reám vár még egy boldog élet,<br>Valami elfelejtett zugban,<br>Leszek boldog, - de nem tevéled.<br>Valami elfelejtett zugban,<br>Ahol még emléked se bántson<br>A porba ásom arczomat, hogy<br>Több asszony meg ne babonázzon!