Káprázatos fény, büvös álom<br>Dereng a felhős láthatáron.<br>Aggódva néz körül a nemzet;<br>Olyan szokatlan még a szemnek.<br>De száll a köd. Hajnal van ujra;<br>Virrad már, virrad, halleluja!<br><br>Virrad már! Látni a nagy utat,<br>Mit tett e nép s mit még befuthat<br>S ereje biztos tudatába<br>Most ismer immár önmagára.<br>A rónaságon, rengetegben<br>Örömfény lángol a szemekben.<br><br>De fényből árnyba, a homályba<br>Egy gondolat száll - és nyomába<br>Százezrek sohaja támad.<br>Hol tizenhárom bitófának<br>Árnyéka int, hív napkeletrűl,<br>A föld egy perczre összerendül<br>S a milliók egy pillanatra<br>Ott élnek mind egy gondolatba.<br><br>Egy gondolat! Csak az jut nektek!<br>Aztán tovább, - a meredeknek!<br>Előre! Hív a munka láza,<br>A nemzetnek szent hivatása.<br>De éltek soha nem feledve,<br>Csak eltakarva, nem temetve,<br>Mint mély redő a hősnek arczán,<br>Mint néma jaj egy nemzet ajkán.

Csillag futott le im az égről<br>Suhanva halkan, zajtalan<br>S elenyészett az éjszakába<br>Kilobbant fénynyel, hangtalan.<br><br>Fenséges ivet irt le utján<br>A végtelenbe vágtató,<br>Döbbenve nézi a homályból<br>Tündöklését a földlakó.<br><br>Amig fennen ragyogva égett,<br>Nem vette észre földi szem;<br>Bámulja most, hogy lehanyatlott<br>Nagy pályáján, az égiven.<br><br>Amig pompázott tündökölve<br>Egyetlen pont volt, semmi más,<br>Csak akkor tudják, mily dicső volt,<br>Mikor letünt egy óriás!

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,<br>Kedvencze volt a gazdának szegény,<br>Aki feltette róla, hogy örökre<br>Kutyává tette a kutya-erény.<br><br>Ha néha-néha csettentett a gazda,<br>Ugrált a farkas és hizelkedett,<br>De a csörgő láncz arra tanitotta,<br>Hogy ő kutyának még se született.<br><br>Csillagváros, néma éjszakákon,<br>Amig aludt a kutya csendesen,<br>Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;<br>Fülét hegyezve, várt figyelmesen<br><br>S átsivitott néha vad haraggal<br>Egy ismert hang az erdő mélyibűl,<br>Ameddig érte láncza, bús panaszszal<br>Vonitva járt a kutya-ól körül.<br><br>Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,<br>Vad fényében égett haragos szeme,<br>De megcsörrent a láncza és leverve,<br>Szűkölve ment a csendes ól fele.<br><br>Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl<br>Üvöltés verte fel az éjszakát;<br>Letépett lánczczal vágtatott keresztül<br>Az udvaron, a kert sövényén át.<br><br>A csillagos, a néma éjszakába<br>Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,<br>Csörgött a lábán elszakított láncza.<br>Rohant a hideg éjbe vágtató.<br><br>Nem is érezte végtelen magányát,<br>Csak azt érezte, hogy rohanni kell,<br>Távolba látta erdők kék homályát,<br>Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.<br><br>Felette fényes, végtelen magasság,<br>Sehol elébe nem szakad határ,<br>Amit beszív az élet, az szabadság,<br>Mit elhagyott a kényszer, a halál.<br><br>Még egy üvöltés hangzik át az éjen,<br>Hogy megremeg a némaság bele,<br>Lehempereg a hóba örömében,<br>Aztán rohan az uj világ fele.<br><br>Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen<br>Porrá fagyott a hó a föld felett<br>S a farkas - mint a gazdájánál régen<br>Kaparni kezdett, - csontot keresett.<br><br>A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,<br>Kiket a küzdés bátrakká nevelt,<br>Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,<br>Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.<br><br>Fagyot, éhséget elviselt a falka,<br>Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,<br>De farkas-módra fázni, napról napra,<br>Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.<br><br>És ténferegve vékony horpaszával,<br>Gondolt a kutya-társra és haza,<br>S jóllakva a szabadság nyomorával,<br>Odébb állott az első éjszaka.<br><br>És átugorva ujra a sövényen,<br>Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,<br>Csóválta farkát és csaholt serényen:<br>- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!

A kertbe voltunk. Halkan és szeliden<br>Susogtak még a nyárfalevelek<br>S mi elmerengve szedtünk bokrétába<br>Ábrándot, álmot, bus emlékeket.<br><br>Ledőlt a nap a nyárfák tetejére<br>Szomorun szórta rájuk sugarát<br>Mint egy király, ki haldokolva szórja<br>Jobbágyi közé minden aranyát.<br><br>Miről beszéltünk? Tudja a jó Isten<br>Egyszer csak ajkunk szótlan, néma lett<br>S kigyulladt szivünk csendes lobogással,<br>Mint hunyó nap - ott a fák felett!

A felséges nép szent nevében<br>Iszik és ordit a tömeg,<br>Aki legjobban győzi borral,<br>Az lesz a szeretett követ.<br><br>A felséges nép büszke elve,<br>Meggyőződése eladó,<br>Aki legjobban győzi pénzzel,<br>Azé a legtöbb szavazó.<br><br>Mi bánja azt Nép ő felsége,<br>Ki mit beszél, ki mit igér?<br>Üres beszédnél, jelszavaknál<br>A csengő tallér többet ér!<br><br>A felséges nép igy is, ugy is<br>Tovább is huzza az igát,<br>Ez egy napon, mig megbecsülik,<br>Leissza legalább magát.<br><br>... Ki elveket vesz, okos ember,<br>De, aki elád, az buta;<br>Óh, nem való még jog e népnek,<br>Hanem rabszij és kancsuka!