Távol zsivaj hullámverése ért<br>A rónaságon, sikon, partokat.<br>Csak hallgatom, remegve hallgatom<br>A zürzavaros tompa hangokat.<br>Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!<br>Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,<br>Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,<br>Ahonnan egyszer lángja felcsapott.<br><br>Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,<br>De napról-napra koldusabb a szív,<br>Kifosztja az a néma küzdelem,<br>Mit ember ellen ember karja vív<br>S a hangtalan tusában nem ragyog<br>Fejünk felett az eszmék csillaga,<br>Elég hős az, ki élni, élni tud<br>Benned, kenyérharcz szörnyü százada!<br><br>A föld örökkön ifju méhiből<br>Uj életösztön árad szerteszét,<br>A buta paraszt öntudatra jut<br>S ökölbe fogja kérges vaskezét.<br>Az lesz ütés, mit az mér majd reád<br>Önámitásban tévelygő világ,<br>Ha csontos ökle egyszer csontot ér,<br>Örökre siri éj szakad reád!<br><br>De éjszakád homályán átragyog<br>Az uj világ derengő hajnala,<br>Mert uj világot alkot sirodon<br>Az üdvözítő lágy, szelid szava.<br>Ha romba dölt egy roskatag világ,<br>Egy üdvözítő mindig földre jött<br>S a zürös éjben az uj hit napja kelt<br>És uj világ dult a romok fölött!

Egy csókot édes! szól a trubadur<br>S a lány előtt esengve porba hull.<br>De az remegve néz körül a parkban,<br>Valamit sug a lomb titokban, halkan;<br>Remegve és pirulva szól a lány . . .<br>- S ott ég az első csók az ajakán.<br><br>Egyszerre csak, hogy szemét felveti,<br>A régi csendes parkot nem leli.<br>Hoválett? Eltünt! Oh, be más itt minden,<br>Talán a fű, fa, lomb a régi díszben,<br>De mégis oly különös változás:<br>A levegő, az illat oly csodás!<br><br>Igy nem ragyogott soha még a nap,<br>Nem perzselék még igy a sugarak,<br>Nem ez a kert a régi álmok kertje,<br>Nem az a csendes ég ragyog felette,<br>Feje fölött nevetve leng az ág,<br>Ujjászületett az egész világ!<br><br>S a kis trubadur halkan, csendesen<br>Dalolni kezd ittas-szerelmesen;<br>- Dobogni kezd egy szív a mindenségben<br>És Afrodite, mint az ó-regékben<br>A napsugár hevétől, fényitől<br>Kikelt a tenger titkos mélyiből!

Ködbe veszett a hegyek orma,<br>Már esteledik csendesen,<br>A szürke égen a legelső<br>Halovány csillag megjelen.<br><br>Utána jó a többi; lassan,<br>Félénken gyul ki mindenik<br>S mire a földi lárma elhal,<br>Az egész menybolt megtelik.<br><br>És kápráztató fényözönnel<br>Kigyullad az égboltozat,<br>Rejtelme, titka a magasnak<br>Kitárul im egy percz alatt.<br><br>Ha vége van a küzdelemnek<br>S magányom csendje rám borul,<br>Szivem is ugy gyullad ki lassan,<br>Mint az ég, hogyha alkonyul.<br><br>Előbb csak egy-egy halvány csillag,<br>Egy-egy emlék, egy gondolat;<br>Aztán kigyullad észrevétlen,<br>Mint csillagos menyboltozat<br><br>És mint a hold fenséges utját<br>Megkezdi halkan, nesztelen,<br>Ugy száll emléked lassan által<br>Csillagsugáros lelkemen.

A te szobád a régi most is,<br>Csak csendesebb, mint azelőtt,<br>De az akáczfa itt susog még<br>Virágos ablakod előtt.<br><br>A régi minden, én vagyok csak,<br>Ki álmodozva kérdezem,<br>Mig leborulok nyoszolyádra:<br>- Oh, miért hagyál el mindenem?<br><br>A fészek az a régi most is,<br>Csak te nem dalolsz itt soha;<br>Oh, pusztább lett a sivatagnál<br>Ez az elhagyott kis szoba!

Felettem ég a déli perzselő nap,<br>Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.<br>A szemhatáron ég, föld egybeolvad<br>És elmosódik, lassan összefoly.<br><br>Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!<br>El-elrepül felette egy madár<br>És a magasban egyet-kettőt szólva,<br>Alább ereszkedik - és tovaszáll.<br><br>Ki-kicsillan a távol falu tornya<br>Szeliden kéklő lombsátor megett,<br>Ide hallatszik halkan, elmosódva,<br>Amint konditják hosszan a delet.<br><br>Toronyirányból tart felém egy ember,<br>Vállán kapája, - csendesen halad<br>S mig szembe néz a néma végtelennel,<br>Tekintetében biztos öntudat.<br><br>A homloka sürün barázda-hintett,<br>Napbarnitott, de büszke és merész,<br>Arczán verejték ül, - de a tekintet,<br>Az a szabad, nagy végtelenbe vész.<br><br>Járása lassu, mozdulata ritka,<br>Körötte, benne, nyugalom honol,<br>Puszta nevelte, rónaság tanítja<br>S az a tanitó fenséges, komoly<br><br>S hogy elhalad a déli verőfényben,<br>Kalapot billent - köszön csendesen,<br>Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem<br>S egy gondolat fut által lelkemen;<br><br>Te vagy a nemzet, rónaság lakója,<br>Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;<br>Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:<br>Komoly és méltóságos, hallgatag<br><br>S amint az ember ment a pusztán végig,<br>Népek nagy utján igy mégy nemzetem;<br>Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig<br>Nyugodtan, büszkén és fenségesen!