Bárcsak éreznéd, mit érzek<br><br>Bárcsak tudnád mennyire szeretlek!<br><br>Bárcsak tudnád, hogy ez soha nem múlik el!

A város távol. Itt a dombtetőn<br>Egy sírhalomnak márvány-homlokán<br>Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,<br>Hűs esti fényben ül a szent Magány.<br>Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -<br>Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .<br>Csak néha sír fel: - föld göröngye lent<br>Koporsókon ha dübörögve zeng.<br><br>Merengve nézem holtak bús honát.<br>A szent Magány vállán nyugszik fejem.<br>Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád<br>E szellemektől népesült helyen! . . .<br>Csodás varázs, mély elpihentető<br>Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .<br>Ó mily beszédes vagy te dombtető,<br>Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .<br><br>S amint merengve zengeném a dalt<br>A bíbor-árnyú alkonyég alatt:<br>A szél panaszt völgyből sikongva hajt-<br>Komor fönséggel gyászmenet halad-<br>Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .<br>Vadul viharzik tébolyult harag . . .<br>Dübörgés hangzik, felsikolt a vád<br>És perbe hívja létünk szent Urát.<br><br>Leszáll az este. Hant alatt a holt.<br>A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.<br>Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,<br>Sugara szét piros vérként csorog.<br>Amott az új sír elhagyatva áll.<br>Kigyúl az égbolt, könnyesen forog<br>A párás légben, mely omolva száll . . .<br>A lomb közül reám néz a halál . . .<br><br>Milyen fönséges! . . . Szívszorongató<br>Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .<br>S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,<br>Amely fölött nagy, titkos, néma éj-<br>A Végtelen s a Rejtelem lebeg.<br>Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?<br>Minő varázst rejt rám emelt szemed,<br>Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .<br><br>Miként ladik sötét vizek fölött<br>Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,<br>S alant egyszerre gyors ár hömpölyög<br>És elragadja messze hirtelen:<br>Sodorva lelkem száll csodás erőn,-<br>Az ész eltörpül, fogja rejtelem,<br>Titokba néz a szem - alél erőm -<br>Az elmúlás tekint reám merőn.<br><br>Arasznyi létünk változó színén,<br>Halál, feltűnni gyakran láttalak!<br>Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,<br>Majd látom lengni néma árnyadat<br>Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,<br>- Rontó erők, rontók mint tenmagad-<br>S pusztítva míg jársz síró föld fölött:<br>Csontos melledben vad gyönyör hörög.<br><br>Erőd határa hatalmad köre<br>A végtelenbe korlátlan feszül:<br>A mérhetetlen égnek fényköde<br>Homályosul, ha árnyad ráterül,<br>A csillagok hadát kék éteren<br>Villogtatod eltűnő ékszerül.<br>E földi s másvilági tereken<br>Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .<br><br>. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,<br>A mindenségnek karjain pihen.<br>Fönt csillagok járják az égi kört<br>Távol világok tiszta fényiben.<br>Igézet árad, titkos sejtelem<br>A légen át. S a földnek mélyiben<br>- Míg fent a bűvös formákon szemem -<br>Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.<br><br>A sírból mennyi drága, szent alak<br>Emelkedik -, sok ismerős vonás!<br>Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat<br>Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás<br>Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:<br>Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!<br>Fájós keservem békességre oldd!<br>Szavadra várok - nyugtass drága holt!<br><br>Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:<br>Mulandóság vár a sír éjiben<br>Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .<br>Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.<br>Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,<br>Illess kezeddel s elcsitul szívem -<br>Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,<br>Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .<br><br>Ezüst harangként hangod csengve száll<br>S csilingel ím a csillagok felé:<br>"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál<br>Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."<br>Még hangod zeng. A szent csapat dalol<br>Mögötted. Indulsz a sereg elé.<br>Kiáltanék: maradj! - de összefoly<br>Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .<br><br>. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.<br>Arany párázat ömlik szerteszét.<br>Magasság, mélység új erőt lehel,<br>Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.<br>A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .<br>A szent Magány lehajtja szép fejét,<br>Riadtan ébred álmából a Csend -<br>"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .<br> <br><br><br> <br>

Hosszú fel-felsíró<br>Sóhaj kél szüntelen;<br>Búgnak a vén falak:<br>S bár a sok bús beteg<br>Szeme könny, sebe vér:<br>Mégis hisz mindegyik,<br>Csak egyre hisz, remél.<br><br>Itt a vén ember zihál,<br>Amott gyermek zokog.<br>Csitulj el halk panasz!<br>Egy szív végsőt dobog.<br>Oly mély s kínos e csönd . . .<br>De kint dalol a szél,<br>S ki élve maradt: mind<br>Tovább hisz és remél.<br><br>A halott szendereg.<br>Szemünknek könnye gyűl -<br>De megdöbbent szívünk<br>Titkon ujjong, örül -<br>A halott oly csöndes,<br>Ki él: súgva beszél.<br>Az az egy elpihent -<br>A többi hisz, remél.<br><br>Fel-felsír sóhajunk,<br>Rajtunk halál lebeg,<br>De oly szépek s nagyok<br>Ott künn a zöld hegyek!<br>Erő, hit, diadal<br>Bennünk újulva kél -<br>Jöhet száz elmúlás:<br>A szív csak hisz, remél . . .<br>

Ó térj be hozzám ifjú lány!<br>Tavaszban áll a kertem,<br>Legyen tiéd virága mind,<br>Szedjük csokorba ketten.<br>Mit ér nekem e sok virág,<br>Szívén, ha nincs ki hordja?<br>Kebledre fonj egy szép füzért<br>És egyet homlokodra!<br>- Mily sok virág! S ez mind enyém?<br>Ó add csak jó barátom!<br>Pompázhat-é szebben virág?<br>Miként egy ifjú lányon?! . . .<br><br>Ó térj be hozzám ifjú lány!<br>Tiéd a birodalmam -<br>A föld s az ég, nézd, pírban ég<br>És cseng a csermely dalban . . .<br>Szebb itt a fény, zengőbb a dal,<br>Bíborban kél az este -<br>E sok szépség legyen tiéd,<br>Fogadd be kis szívedbe! . . .<br>- Enyém, enyém, e szép világ? . . .<br>Mily jó barátra leltem!<br>Költözz szívembe szent öröm,<br>Legyen szebbé a lelkem! . . .<br><br>Alvó virágok kelyhiből<br>Susogva kél az ábránd,<br>Ezüst holdfényben áll a táj,<br>Sóhaj lebegve száll rád,<br>Erdő mélyén mereng a vágy . . .<br>E bűvös holdas éjjel<br>Megejti szíved - érzed-é? -<br>Felzsongó halk beszéddel . . .<br>- Látom szívemnek álmait<br>Lebegni át a tájon . . .<br>Engedd, maradjak mindig itt,<br>Hol szép a lét - egy álom.<br><br>Maradj örökké hát. De lásd,<br>Árván szívedre várva:<br>Vágyó lelkem feléd reped -<br>Szeret téged leányka.<br>S bár szép e kert, ez éj, e táj,<br>De sokkal szebb szerelmem:<br>E sok széppel, mit látsz körül,<br>Fogadj szívembe engem! . . .<br>- Mily boldogság! Szerelmedet<br>Mélyen magamba zárom.<br>El nem hagylak többé soha<br>Te áldott hű barátom . . .

Nyüzsgő nép közt bolyongva járok,<br>S miként ha látnék boldog álmot:<br>Felvillan ott egy arc, - vonása<br>Lelki valómnak tiszta mása.<br><br>Ne menj tovább! - szólítom esdve -<br>Suhan a lét, közel az estje,<br>Maradj velem, e percet áldjad:<br>A testvérlelket megtaláltad! . . .<br><br>Ó ritka perc, szent, halhatatlan,<br>Midőn e földi rohanatban<br>Két testvérszív egymásra téved -<br>Csak a test más, de egy a lélek.