(Gina emlékkönyvébe)<br><br>Mint a Montblanc csucsán a jég,<br>Minek nem árt se nap, se szél,<br>Csöndes szívem, többé nem ég;<br>Nem bántja újabb szenvedély.<br><br>Körültem csillagmiriád<br>Versenyt kacérkodik, ragyog,<br>Fejemre szórja sugarát;<br>Azért még föl nem olvadok.<br><br>De néha csöndes éjszakán<br>Elálmodozva, egyedül -<br>Mult ifjuság tündér taván<br>Hattyúi képed fölmerül.<br><br>És ekkor még szivem kigyúl,<br>Mint hosszu téli éjjelen<br>Montblanc örök hava, ha túl<br>A fölkelő nap megjelen...

Üzenem az otthoni hegyeknek:<br>a csillagok járása változó.<br>És törvényei vannak a szeleknek,<br>esőnek, hónak, fellegeknek<br>és nincsen ború, örökkévaló.<br>A víz szalad, a kő marad,<br>a kő marad.<br><br>Üzenem a földnek: csak teremjen,<br>ha sáska rágja is le a vetést.<br>Ha vakond túrja is a gyökeret.<br>A világ fölött őrködik a Rend<br>s nem vész magja a nemes gabonának,<br>de híre sem lesz egykor a csalánnak;<br>az idő lemarja a gyomokat.<br>A víz szalad, a kő marad,<br>a kő marad. <br><br>Üzenem az erdőnek: ne féljen,<br>ha csattog is a baltások hada.<br>Mert erősebb a baltánál a fa<br>s a vérző csonkból virradó tavaszra<br>új erdő sarjad győzedelmesen.<br>S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda<br>a gyilkos vasat rég felfalta már<br>s a sújtó kéz is szent jóvátétellel<br>hasznos anyaggá vált a föld alatt...<br>A víz szalad, a kő marad,<br>a kő marad. <br><br>Üzenem a háznak, mely fölnevelt:<br>ha egyenlővé teszik is a földdel,<br>nemzedékek őrváltásain<br>jönnek majd újra boldog építők<br>és kiássák a fundamentumot<br>s az erkölcs ősi, hófehér kövére<br>emelnek falat, tetőt, templomot.<br><br>Jön ezer új Kőmíves Kelemen,<br>ki nem hamuval és nem embervérrel<br>köti meg a békesség falát,<br>de szenteltvízzel és búzakenyérrel<br>és épít régi kőből új hazát.<br>Üzenem a háznak, mely fölnevelt:<br>a fundamentom Istentől való<br>és Istentől való az akarat,<br>mely újra építi a falakat.<br>A víz szalad, a kő marad,<br>a kő marad. <br><br>És üzenem a volt barátaimnak,<br>kik megtagadják ma a nevemet:<br>ha fordul egyet újra a kerék,<br>én akkor is a barátjok leszek<br>és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.<br>Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk<br>és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:<br>a víz szalad, de a kő marad,<br>a kő marad. <br><br>És üzenem mindenkinek,<br>testvérnek, rokonnak, idegennek,<br>gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,<br>annak, akit a fájás űz és annak,<br>kinek kezéhez vércseppek tapadnak:<br>vigyázzatok és imádkozzatok!<br>Valahol fönt a magos ég alatt<br>mozdulnak már lassan a csillagok<br>a s víz szalad és csak a kő marad,<br>a kő marad. <br><br>Maradnak az igazak és a jók.<br>A tiszták és békességesek.<br>Erdők, hegyek, tanok és emberek.<br>Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!<br><br>Likasszák már az égben fönt a rostát<br>s a csillagok tengelyét olajozzák<br>szorgalmas angyalok.<br>És lészen csillagfordulás megint<br>és miként hirdeti a Biblia:<br>megméretik az embernek fia<br>s ki mint vetett, azonképpen arat.<br>Mert elfut a víz és csak a kő marad,<br>de a kő marad.

Még egyszer sem mondtam:<br>hiányzik csókjaid<br>tengere<br>mikben eltűnt mindig<br>a szürke napoknak<br>hazugságtól zsúfolt<br>rendszere.<br><br>Sötétlő éjjelek<br>mik vesznek most kárba<br>nélküled.<br>Várok rád hiába<br>és csöppet sem nyugszik<br>a kitörni vágyó<br>kéjület<br><br>mi bennem izzva forr.<br>Már nem érdekel ha<br>hibázol.<br>Létem árva egén<br>illatod idézem<br>egy meleg nyári nap.<br>Hiányzol.<br>

Bolond, ki földre rogyván          fölkél és újra lépked,<br>s vándorló fájdalomként          mozdít bokát és térdet,<br>de mégis útnak indul,          mint akit szárny emel,<br>s hiába hívja árok,          maradni úgyse mer,<br>s ha kérdezed, miért nem?          még visszaszól talán,<br>hogy várja őt az asszony           s egy bölcsebb, szép halál.<br>Pedig bolond a jámbor,          mert ott az otthonok<br>fölött régóta már csak          a perzselt szél forog,<br>hanyattfeküdt a házfal,          eltört a szilvafa,<br>és félelemtől bolyhos          a honni éjszaka.<br>Ó, hogyha hinni tudnám:          nemcsak szivemben hordom<br>mindazt, mit érdemes még,          s van visszatérni otthon;<br>ha volna még! s mint egykor          a régi hűs verandán<br>a béke méhe zöngne,          míg hűl a szilvalekvár,<br>s nyárvégi csönd napozna          az álmos kerteken,<br>a lomb között gyümölcsök          ringnának meztelen,<br>és Fanni várna szőkén          a rőt sövény előtt,<br>s árnyékot írna lassan          a lassú délelőtt, -<br>de hisz lehet talán még!          a hold ma oly kerek!<br>Ne menj tovább, barátom,          kiálts rám! s fölkelek!

Mióta készülök, hogy elmondjam neked<br>szerelmem rejtett csillagrendszerét;<br>egy képben csak talán, s csupán a lényeget.<br>De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,<br>és néha meg olyan, oly biztos és örök,<br>mint kőben a megkövesült csigaház.<br>A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött<br>s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.<br>S még mindig nem tudom elmondani neked,<br>mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, <br>óvó tekinteted érzem kezem felett.<br>Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.<br>És holnap az egészet ujra kezdem,<br>mert annyit érek én, amennyit ér a szó<br>versemben s mert ez addig izgat engem, <br>míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.<br>Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -<br>mit mondjak még? a tárgyak összenéznek<br>s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab<br>az asztalon és csöppje hull a méznek<br>s mint színarany golyó ragyog a teritőn,<br>s magától csendül egy üres vizespohár.<br>Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,<br>hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.<br>Az álom hullongó sötétje meg-megérint,<br>elszáll, majd visszatér a homlokodra,<br>álmos szemed búcsúzva még felémint,<br>hajad kibomlik, szétterül lobogva,<br>s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.<br>Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,<br>de benned alszom én is, nem vagy más világ,<br>S idáig hallom én, hogy változik a sok<br>rejtelmes, vékony, bölcs vonal<br> hűs tenyeredben