Szereted a testedet,<br>Őt minden nap táplálod,<br>kényezteted, babusgatod,<br>mindennel ellátod.<br><br>Étterembe hívod, <br>mindig vele vacsorázol,<br>ernyőt tartasz feje fölé,<br>ha esetleg ázol.<br><br>Adsz rá díszes kelméket,<br>mindig divatosakat,<br>büszkén hordja, viseli<br>ezeket a ruhákat.<br><br>Észre vetted, hogy Veled<br>mindig ott van valaki?<br>Aki folyton szomorú,<br>s magát egyedül érzi!<br><br>Nem kapott még törődést,<br>jó bánásmódot Tőled,<br>pedig a te hű barátod<br>az Egyetlen Lelked!<br><br>Ne rekeszd ki életedből,<br>ne gondolj csak a MA-ra,<br>még nem késő, hívd meg Őt is<br>egy Szeretet Vacsorára.

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,<br>most egyedül jöttem meggyőződjek, <br>hogy mily emléket idéz.<br>Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,<br>oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.<br>Jártunk térdig érő fűben,<br>jártunk hóban és fagyban.<br>Most egyedül járom az utunkat,<br>a lehullott száraz avarban.<br>Lábam alatt megannyi emlék,<br>mi szívemet mardossa,<br>bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket<br>hűen őrzi a pad.<br>Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,<br>hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.<br>Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,<br>csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.<br>Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,<br>úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.<br>Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.<br>Tündöklő kék tükrében, andalogni még,<br>nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.<br>Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.<br>Minden fa és bokor, búcsút intett rég.<br>Mintha tudták volna hajdan, <br>nem látnak minket együtt már,<br>hogy egyedül sétálok tovább,<br>s azt, hogy szívem nagyon fáj.<br>Összesúgnak fák és bokrok.<br>Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,<br>elhalkult a nesz is már.<br>Csend! - Oly fájó és rideg!<br>Nyugovóra tér a nap!<br>Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.<br>Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.<br>Lassan ballagok a hosszú úton,<br>nyirkos pára szállt a padra.<br>Gondolatok járnak a fejemben,<br>miért nem lehetsz mellettem?<br>Lágy szellő érinti arcomat, <br>lelked a lelkem ölelve csókolja.<br>Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.<br>Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.<br>- Nincs itt senki! - Nem is lehet!<br>- Messze vitte a szél a neved!<br>- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél<br>válaszát hallom!<br>- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!<br><br><br>

Ha Te vagy a test, én lennék a lélek.<br>Ha Te lennél jó, én lennék a vétked.<br><br>Ha Te vagy a ház, én lennék az ablak,<br>Ha benéznél rajta, láthatnád mennyire akarlak.<br><br>Ha lennél a folyó, én lennék az ér.<br>És én lennék az, ki szívedig elér.<br><br>Ha fa akarsz lenni, én lennék az ágad,<br>És, ha éj akarsz lenni, én lennék a vágyad.<br><br>Ha Te lennél a tűz, én is tűz lennék.<br>Egymásba olvadva mindent felégetnénk.<br><br>Ha Te vagy a fény, én lennék az árnyék,<br>Nem mozdulnék mellőled, midig veled járnék.<br><br>Ha gyermek lennél, én lennék a játék.<br>Ha bűnös lennél, én a vétked lennék.<br><br>Ha éhes lennél, én lennék az étked.<br>Ha lennél a felhő, én lennék az eső.<br><br>Ha Te vagy a mag, benned én lennék az élet.<br>Ha Te vagy a vég, én lennék a végzet.<br><br>Ha Te vagy a sír, én lennék a lélek.<br>Ha Te vagy a hant, én lennék, ki betakar Téged.<br>

<br><br>Mint kínzón sóvárgó,<br>Egyre csak Feléd rohanó,<br>Medrét nem találó, de<br>Szakadatlan kutató, megáradt folyó,<br>Vagy csöndes víztározó,<br>Holdjárással váltakozó,<br>Szívem a térden álló megtört reménnyel<br>Mégis konokul s keményen<br>Tudja, hogy lehetetlen,<br>De el nem fogadja, hogy elérhetetlen<br><br>Hömpölygő viharnak hulláma,<br>Sziklát érintő gyilkos árja<br>Magasságba vágva, mielőtt a mélységből látja,<br>Hogy nem lehet, de akkor miért nem enged?<br>Pusztítsa, oltsa ki a gyomot, <br>Mossa el a romot,<br>Maradjon csak kopár a szikla,<br>Virág ne teremjen rajta, <br>Ha az nem tiszta,<br>És csak pusztulás az útja, <br>A közöny táplálja, míg éltető napsugarát várja hiába,<br>Szüntesse a hullám, és maradjon kopár,<br>Ha reménytelen légvár<br><br>A virágok a réten szabadok, fű terem,<br>Virágzik minden, ha itt vagy velem<br>Mindez csak képzelet, mikor boldog vagyok veled<br>Álomvilág martaléka, amit Rólad szövök, hogy<br>Odajövök, hol bőröd és illatod őrzöm,<br>Érintetlenül, csak szívem zugán belül<br>Ekkor feltűnnek a fények, <br>A sötétség eltéved <br>Gyertyalángot nézve<br>Tűnnek egy percnek az évek,<br>Vártam rád, és elértelek<br>Nincs hiány és nincs több könny<br>Mesevilági köd, cukormázas csönd,<br>Ez a gyógyszer, ha keserű a Föld<br><br>Reményvesztett és reményteli<br>Saját szívét láncra veri, <br>Ki így szeret téged...<br> <br><br>

<br>Süket hallgatózik<br>Móczárt közben játszik<br>Vak tapogatózik<br>Szivárvány már látszik<br>Néma szaval<br>Éva arat<br>Nincs keze, de rajzolna,<br>Imádkozik Magdolna<br>Keresztesek lovagrendje<br>Pogány király ütközete<br>Mind csak múló naplemente...<br>