Nem az a szép, miért ma lángolsz,<br>De holnap elfelejted,<br>Mit fog valód s elejti gyorsan<br>Miként egy könnyű pelyhet.<br><br>Nem az a szép mi bút szívedben<br>Nem hágy ha elveszíted<br>És vissza azt sosem sóvárgod,<br>Mi egykor felhevített.<br><br>Ó szép csak az, mi látva többször<br>Még szebbé lesz, - a képe<br>Szívedbe nő s bár múlnak évek<br>Hevűlsz mindegyre érte.<br><br>Mert lélek él a szépbe rejtve<br>És vonz, ha szép a lelked -<br>Csak egyszer lásd: sóvárogsz utána,<br>Többé el nem felejted.<br>

Tűnt távolába messze századoknak<br>Ó vidd Költészet vágyó lelkemet! . . .<br>. . . Haragos lánggal távol fellobognak<br>Mint feltüremlő sűrű fellegek:<br>Vitézség, ármány . . . Vad mének doboknak . . .<br>Egy gyönge nőszív félve megremeg,<br>Mint kis virág, ha büszke ősi tölgyek<br>Vihar szelén fölötte összetörnek.<br><br>Rejtelmes árnya rég letűnt időnek<br>Ó tárd ki nékem, tárd ki titkaid! . . .<br>. . . Tódulva ím rajban lelkemre törnek<br>Ifjúkorom bűbájos álmaid!<br>Mély ködből árnyak imbolyogva jönnek,<br>Fény gyúl előttem, káprázat vakít,<br>Suhan felém és testet ölt az álom,<br>S amit idéztem, most döbbenve látom . . .<br><br>. . . Tud-é hevülni alkotó erőre,<br>Olvadni dallá látó ihletem?<br>Bűvös fonálból homlokodra sző-e<br>Örök nevet ó hősöm, énekem?<br>Vagy amíg bátor ívben száll előre<br>Tán megtör éltem fájó végzeten? . . .<br>Suhog, suhog, az évek szárnycsapása,<br>Gyérül a fény és nő az este árnya . . .<br><br>Való világom elmerül homályba,<br>Szívemre szender igézőn borul:<br>Egy másik lét magát fénylőn kitárja . . .<br>Mit láttam eddig éjre alkonyul.<br>Bolyong lelkem mesék tűnt távolába',<br>Lezárt ajkamra csengő dal tolul,<br>S egy hősi élet fényét issza lelkem . . .<br>A látomást, Sors, hagyd megéneklem!

Áll a hegytetőn a sima tükrű tó -<br>Merengő szemmel, mozdulatlanul <br>A kékes fényű Végtelenbe néz,<br>Amely színére ráborul.<br><br>Acél tükrén a mély, komor vadon<br>Árnyéka nyugton, álmodón mereng . . .<br>Sötét ladikként úszik át színén<br>A barna felhő s messze leng.<br><br>Fakó hajnalfény, alkony bíbora<br>Fürdik vizében, - nap, csillag ragyog;<br>Vihar lángol fölötte, menny dörög -<br>Nem torlódnak hátán habok.<br><br>És néha mégis - bár csend áll körül<br>S meg sem rezdül az alvó rengeteg -<br>Kezd fodrozódni, megmozdul a tó,<br>S nem tudni: miért?- mélye reng.<br><br>Tajtékot fú és hánykódva forr,<br>Örvénybe' forog torló vizén a hab,<br>Titkos vihar a mélyén döngve jár,<br>Hulláma zúg, magasba csap . . .<br><br>. . . Mint hegytetőn sima tükrű tó:<br>Merengő lelkem békén úgy tekint<br>A kékes fényű Végtelenbe föl,<br>Amely ragyogva messze ring.<br><br>De néha mozdul, hánykódik, dübörög,<br>Vihar jár benne és örvény kereng, -<br>Szűk itt a lét, a Végtelenbe vágy,<br>A mélye reng . . .<br>

Rohant A Harc - holló kerengett<br>Fölötte, vérszomjas madár -<br>Hajfürtjei kígyózva lengtek,<br>Előtte járt a Borzadály.<br>A Harc rohant - a falvak égtek,<br>S a vér, a vér patakba folyt,<br>Üszkös falak meredtek égnek<br>És garmadába gyűlt a holt.<br><br>S ahol a harc tébolyra lángol,<br>S Harag, Bosszú örjöngve jár:<br>Egy férfiú a véres árból<br>Kifut . . . lihegve meg-megáll . . .<br>Egy hegyre megy - A harci lárma<br>E bérctető csendjén elül -<br>Miként ha rejtelembe látna<br>Komor magába elmerül.<br><br>Vértől hamvas tépett szakálla,<br>Kemény alakja mint az érc -<br>A csillagokig nő fel az árnya,<br>A fénylő boltozatra néz:<br>"Küldj prófétát e földre Isten!<br>Hatalmas, zengő mély szívűt,<br>Ki szent békére felhevítsen -<br>Prófétát küldjél, vértanút!"<br><br>Egész alakja mintha égne -<br>A két szeme izzó acél.<br>S míg dúl a harc lent: itt a béke<br>A messze végtelenbe ér.<br>Álomhozó gyöngéd fuvallat<br>Árad felé. Mélyül a csend.<br>Lázas szíve csitulva hallgat.<br>Alszik. A föld körötte reng.<br><br>Rászáll az Úr. . . Szívét kitépi,<br>Ad új szívet az ó helyett,<br>S míg önbűnén elég a régi:<br>Az újnak fénye fölremeg.<br>Az Úr érinti most az ajkat,<br>Hogy égi nyelven szólni tud:<br>Újult lényébe rejt hatalmat,<br>Mitől támadnak vértanúk.<br><br>S a testbe most - mely mint a hulla<br>Fekszik dermedten a tetőn -<br>Az Úr szelíden ráborúlva<br>Lelket lehell - Az ébredőn<br>Szent borzadály. . . remegve néz fel. . .<br>S az Isten szól: "Erőm tiéd.<br>Prófétám, menj! Gyújtsd fel igémmel<br>Az emberek szivét!"<br>

Ringatta gályám tenger árja.<br>A hullám édes dalba csengett.<br>Leszállt az Éj, szárnyát kitárta,<br>A vízre űlt és elmerengett.<br><br>Fölöttem hold és csillag égett,<br>Alant szenderegve járt az Álom,<br>Távol fehérlő partszegélyek<br>Villogtak át a holdsugáron.<br><br>De hirtelen borúl flöttem,<br>Vihar támad, hajóm sodorja,<br>Hullám dagad, tajtékba szökken -<br>Villám cikázik fellobogva.<br><br>Kmor felhők az égre futnak,<br>Sötétté lesz a hold korongja,<br>A csillagok a vízbe hullnak<br>S kiégnek benne sustorogva.<br><br>Kétes világnál, íme látom,<br>Parton gomolyg a népek árja.<br>Sikoly rohan sötét dagályon:<br>"Ki gyújt itt fényt a vak homáylba!?<br><br>Hallom a jajt, szívem kitépem,<br>A part felé magasba tartom,<br>S míg fényt lövell: én hófehéren,<br>Halottra válva elhanyatlom . . .