<br>Ölelj át kérlek! Szeress engem!<br>Oly nagy szükségem van reád!<br>Ne kérdezz semmit csak szoríts magadhoz!<br>Ne kérdezd tőlem hogy mi bánt!<br><br>Nem kell hogy megérts most engem,<br>csak ölelj át! Vigyázz reám!<br>Úgy, ahogy először tetted<br>azon a forró éjszakán.

<br>Karjaid között elfeledtem<br>mindent ,mi úgy fáj most nekem,<br>háborgó lelkem megnyugtattad<br>mely izzó szikrákat lövellt.<br><br>Szemednek fénylő sugarában<br>újra láttam az arcomat,<br>míg öleltél szelíden, némán,<br>s most gúzsba köt a gondolat.<br><br>Jobb volna tőled messze futni<br>s temetni mindent egymagam,<br>vad szelek szárnyán elsuhanni,<br>nem bírom már a láncokat.<br><br>Jobb volna temetni végleg<br>ami már régen elveszett,<br>Felejts el! Ne gyere többé!<br>Nem kell hogy itt maradj velem!<br>

<br><br>Sikíts vagy sírj ha fáj belül<br>ne tűrd némán ha bántanak!<br>Tombolj és lángolj mint a tűz!<br>Ne szorítsd össze az ajkadat!<br><br>Ne fojtsd magadba bánatod!<br>Nem lesz jobb neked semmivel!<br>Csak belülről éget teljesen<br>s lelked tiporja őrli fel..<br><br>Fájdalmad éget mint a tűz!<br>S ha végre földre hull,<br>nem marad más utána<br>csak üszkös rom, és hamu.

<br> <br>Nem a ruha teszi az embert<br>azt mondják mindig annyian.<br>Dehogynem! Koldussal ki áll szóba?<br>Mért ül ott mindig egymaga?<br><br>Hisz egykor lehetett ő is<br>okos, vagy erős, férfias,<br>ki tudja mi történt véle?<br>Talán egy szörnyű tragédia!<br><br>Ne ítélj előre senkit!<br>Nem tudod mi vitte reá!<br>Ma mindened van, de ki tudja holnap<br>lesz- e még aki hazavár?<br><br>Ma drága ruhákban villogsz,<br>s talán a szíved jéghideg,<br>mégis, most körül hízelegnek<br>hisz tudják! Teli a zsebed!<br><br>Tedd le a drága ruhákat<br>s öltözz rongyokba csendesen,<br>vegyülj a gazdagok közé,<br>lesz-e ki szóba áll veled?<br><br>S akkor fogod csak észrevenni<br>hány ember van , ki észrevesz<br>ki áll melletted jóban-rosszban,<br>s ki az ki pénzedért szeret!<br><br><br><br>

<br><br>Az én anyám oly messze van már<br>de most is látom őszülő haját,<br>lehunyt szemekkel magam előtt látom,<br>arcának minden mosolyát.<br><br>Látom hogy siet elébem<br>lágy szellő borzolja ősz haját,<br>kitárt karokkal engem vár csak<br>s úgy ölel magához, szinte fáj.<br><br>Sosem hittem hogy ennyire fájhat<br>amikor messze lesz talán,<br>szememből csordul a könny is<br>hisz oly messze van az én anyám.