Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...<br>Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!<br>Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!<br>Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát<br>A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,<br>Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!<br><br>Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,<br>Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...<br>Homokfény, homály ma a gyász színe,<br>Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!<br><br>Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...<br>Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!<br>...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,<br>Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!<br>S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...<br>Nem értem...

...még mindig itt tartok!<br>Láthatod, még most is senki vagyok...<br>Elmúlt már a nyár és jó néhány év,<br>Mióta, te világ... eltemettél!<br><br>Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...<br>A hold megint előbújik... felzaklat!<br>...régi temető, elárvult sírok között<br>Árnyak hullámán, de szívem fölött...<br>Penge leng, s tán elmúlok!<br>Most is e sötétben foszladozok,<br>S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,<br>Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!<br>Nem merek örülni! Miattad... neked.<br>Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...<br>Tudod, beteg vagyok, talán... élek.<br>S ahogy benned perced leszek, újra félek...<br><br>Szeretlek! Meglehet, nem mondom...<br>Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!

Csak vágy! Semmi más...<br>Ezért nem bánthatsz meg (azt hittem jár nekem)<br>Nincs bennem rosszindulat,<br>Csak vágy-indulat, csak ez, és semmi más!<br>Ne félj a lelkemtől, ő nem vesz észre téged...<br>Neki nem létezel!<br>Csak én és a testem gondolunk rád, és csakis a testedre...<br>A lelked nekünk nem árt!<br>Elképzelem tested vágyát,<br>Pokolbéli, álomtalan hasonulását...<br>S így a testem lassan otthonos lesz!<br>A hangod lentről szól, a lelkem mellől...<br>Én észre sem venném,<br>Ha nem lenne valós, fizikai megnyilvánulása...<br>Lelked testbeli rosszindulata!<br>Játszom az elképzelt valóság örömét...<br>Te vagy a világűr, s én a sötét.<br>Benned vagyok, a legbensődben, mélyen...<br>Egy pillanat... majd naprendszer robban, s messzire lövell benned!<br>Mennyeien élvezem, hogy nap vagyok, és sugaraimmal beléd hatolok...<br>S végül akkor, és ott egy vagyok veled... örökre...<br><br>Ezért nem bánthatsz meg!<br>Hisz, nem is... szeretlek...<br>Nincs bennem rosszindulat, csak vágy!<br>Csak örökké kísértő<br>Test, vagy lélekremegtető???

Mikor megszületik egy Ér<br>Gyakran akadályba ér<br>Sokszor fogja Földet törni<br>De akkor sem fogja feladni<br><br>S mikor folyik ez a Patak<br>Gyakran új ágra rohan<br>Néha Kőbe üti folyását<br>És ott majd aztán meg-meg áll<br><br>De ez a Kő elsodródik<br>Mert e Folyó erősödik<br>Útjába a Hegy rá zúdul<br>Ott zúzni kell de vadul<br><br>E Folyó útja ketté válik<br>S egymás útját gyakran keresztezik<br>Majd egy másik Folyóval<br>Ott aztán nem távol<br><br>Egybe folynak Habjaik<br>És egy Folyóvá válik<br>De beköszönt a Tél mely hideg<br>S erre a Folyóra jeget ver<br><br>Hogyha a Tavasz beköszönt<br>Mely nem meleg levegőt önt<br>De oda jönnek a Vadak<br>S a Folyó vizéből isznak<br><br>A Folyó viszont csordogál egyre tovább<br>És így csakis Patakként folyhat tovább<br>Aztán jön egy elveszett Ér<br>Így a Patak Folyóként él<br><br>Ellenben a Hideg újra éled<br>Befagyasztja a folyó medrét<br>De a jég ismét feltörik<br>A kis Ér ismét megszökik<br><br>Ez a Patak nehezet él<br>Szennyezett Folyóként tovább mégy<br>S hogy mi lesz a sorsa<br>Azt majd meg-meg oldja <br>

A halál reám szólt<br>És kaszát felém nyújt<br>Ily szavakat nekem mondva<br>Gyere Ádám, gyere máshová<br><br>Elviszlek én téged máshova<br>Nyomorúságba, boldogságba<br>Hiába ellenkeztem<br>Ezt én meg nem tehettem<br><br>Sírtam mint egy vízesés<br>Nem lesz itt kőbe vésés<br>Kérdtem én ezerszer<br>Mit tehetnék életért?<br><br>Hiába beteges az élet<br>De boldogság is csak itt éled<br>Soha ne sirass engemet<br>Mert lát engem az aki szeret.<br>