Fogni a kezed<br>s érezni tested melegét. <br>Mindez olyan jó volna. <br>De vajon mennyit ér? <br><br>Mennyit ér a csók<br>ha más valaki kapja? <br>S mennyit ér a szó,<br>ha más valaki hallja? <br><br>Van egy szó: örökre.<br>Emlékszel? Ezt ígérted Nekem.<br>De most mégsem vagy <br>itt, mellettem. <br><br>Egyszer még visszajössz<br>de akkor már késő lesz.<br>Mert az 'örökké' akkor <br>már nem csak egy szó lesz.

<br>Leszek, ki megfér veled,<br>Leszek hűvös leheleted,<br>Magányod sötétjében, <br>Ha a halál jő a közelgő őszben...<br><br>És voltam hívatlan vendéged, <br>Bár szívesen láttál, mégis eltévedt <br>Érzésed voltam, <br>Régi vágy...<br>Az ürességben a szó tompán koppan.<br><br>Vagyok párnák közt a sóhaj,<br>Ahogy éjszaka a tolvaj,<br>Úgy lopódzik a kétség,<br>Mint valami szörnyű betegség<br>A gyomrod falja föl.<br>Leszek, ki megtér veled,<br>Leszek végső menedéked,<br>Kinek ölébe hajthatod fáradt fejed, <br>És ki gyöngéden fogja remegő kezed.<br><br>

Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...<br>Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!<br>Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!<br>Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát<br>A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,<br>Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!<br><br>Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,<br>Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...<br>Homokfény, homály ma a gyász színe,<br>Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!<br><br>Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...<br>Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!<br>...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,<br>Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!<br>S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...<br>Nem értem...

...még mindig itt tartok!<br>Láthatod, még most is senki vagyok...<br>Elmúlt már a nyár és jó néhány év,<br>Mióta, te világ... eltemettél!<br><br>Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...<br>A hold megint előbújik... felzaklat!<br>...régi temető, elárvult sírok között<br>Árnyak hullámán, de szívem fölött...<br>Penge leng, s tán elmúlok!<br>Most is e sötétben foszladozok,<br>S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,<br>Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!<br>Nem merek örülni! Miattad... neked.<br>Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...<br>Tudod, beteg vagyok, talán... élek.<br>S ahogy benned perced leszek, újra félek...<br><br>Szeretlek! Meglehet, nem mondom...<br>Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!

Csak vágy! Semmi más...<br>Ezért nem bánthatsz meg (azt hittem jár nekem)<br>Nincs bennem rosszindulat,<br>Csak vágy-indulat, csak ez, és semmi más!<br>Ne félj a lelkemtől, ő nem vesz észre téged...<br>Neki nem létezel!<br>Csak én és a testem gondolunk rád, és csakis a testedre...<br>A lelked nekünk nem árt!<br>Elképzelem tested vágyát,<br>Pokolbéli, álomtalan hasonulását...<br>S így a testem lassan otthonos lesz!<br>A hangod lentről szól, a lelkem mellől...<br>Én észre sem venném,<br>Ha nem lenne valós, fizikai megnyilvánulása...<br>Lelked testbeli rosszindulata!<br>Játszom az elképzelt valóság örömét...<br>Te vagy a világűr, s én a sötét.<br>Benned vagyok, a legbensődben, mélyen...<br>Egy pillanat... majd naprendszer robban, s messzire lövell benned!<br>Mennyeien élvezem, hogy nap vagyok, és sugaraimmal beléd hatolok...<br>S végül akkor, és ott egy vagyok veled... örökre...<br><br>Ezért nem bánthatsz meg!<br>Hisz, nem is... szeretlek...<br>Nincs bennem rosszindulat, csak vágy!<br>Csak örökké kísértő<br>Test, vagy lélekremegtető???