November-Korponai István<br><br>Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei<br>mint a sokat élt ember haja ősszé.<br>Nyugat felé vadkacsák szállnak s<br>a barna rőt avarban varjak,harkályok<br>kutatnak lusta rovarok után.<br>Milyen béke,összhang,csend van itt<br>e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül<br>takarják be a még zöld füvet,mint jó anya<br>óvja a didergő gyermeket.<br>Langyos még a tér a napfény halvány<br>ereje villan a horizonton át de elfedik<br>szürkés fekete eget betöltő felhők.<br>Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés<br>mint dolga közben megfáradt ember ha<br>szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.<br>Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai<br>megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.<br>A kövér avar közé vermeli magát a sün<br>elrejtőznek a cseppnyi madárkák<br>ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi<br>szeretet a gondoskodás?<br>November lett,ilyenkor még ültethetsz<br>dió fát, no nem magadnak,aki majd követ<br>Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd<br>mindent ismerő emlékezet.<br>Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!

Hallom, amit gondolsz, s hogy kiről.<br>te látsz engem, s lelkem fáját, ahogy kidől.<br>Feléd dől, nyílegyenesen feléd,<br>pedig te vágtad ki, te vájtad ki szemét.<br><br>Maga az ördög vagy, csak a parfümöd angyal,<br>a pokolba kívánlak , de kérlek ránts magaddal.<br>Had lássam, ahogy elégsz, s had égjek veled<br>Kereslek a tűzben, miközben te a felhőket szeled.<br><br>Volt, mikor a lelkem fája vígan mulatott,<br>végül mindig nálad halt meg, mindig ugyanott.<br>Vakul rügyeztek érted ágai, zöldelltek a levelek,<br>Véletlenül már rég megszerettelek.<br><br>Mindig érted nő újra, s mindig miattad hal meg,<br>Nekem mindig a tűz jut, s neked mindig a felleg.<br>Magadnak nem adtál időt, nekem még annyit sem.<br>Lelkem fája ezért kidőlt, mert én mindent elhittem.

BÁRKI, BÁRMIKOR <br><br>Nekem nem volt elrendelve semmi,<br>nem tudtam kit kell gyűlölni, szeretni.<br>Szellentésnyi létem törvénye is olyan,<br>mint bankoknak a fedduoczhetetlen hozam.<br><br>Én csak kukáztam magamban másokért,<br>míg futóbolonddá tett a sok-sok érv.<br>Most futkoshatok le-föl, mint a fény<br>magamra zárt cellám összes szögletén.<br><br>Megvallattak, hogy vérzett már a szívem.<br>Erkölcs és törvényem mindenemből kitett.<br>Most húzhatok minden köré falat,<br>mert nem engedtem kibeszélni magam.<br><br>Talán ostobán lettem, ami lettem,<br>de nem azért mert másképp nem tehettem.<br>Mert jól tudom, hogy lenne olyan élet,<br>melyhez bárki, bármikor visszatérhet.

Szép asszonyom<br><br>Szép asszonyom<br>vágyom ábrándos<br>szőkeséged<br> hogy szeresselek<br>hogy érezzem<br>szíved lázas dobogását<br>az én pőre szívemen<br><br>kitárt karjaidba<br>fogadj be <br><br><br>fogadj be<br>melleid gyönyörű csodáit<br>add a számba hogy<br>csókoljam őket lázasan<br>telhetetlenül<br>fuldokolva és zihálva<br>s ölelj át engem<br><br>ölelj át engem<br>szoríts meg forró tenyeredben<br> amíg<br>szőke-göndör <br>rözselángjaid<br>kinyílnak s fellobognak<br>a te gyönyörűszép<br> öledben

Várom...<br>Téged várlak.<br>Vágyom...<br>Rád vágyom.<br>Szánom az időt,<br>Mit nélküled töltök.<br>Sírom könnyeim,<br>Mit teérted öntök<br>Pohárba lassan.<br>Párolog onnan,<br>Mert kezemmel fűtöm<br>Fűti azt szerelem<br>S szerelmemet te.<br>Mire elpárolog az utolsó cseppje is<br>Lejár az idő, mi kettőnket elszakít.<br>Fűtöm hát egészen, <br>Amennyire lehet,<br>S lehunyt szemmel<br>Mantám csak egy:<br>Érted, Kedvesem,<br>Érted, Szerelem.