Bátyám Emlékére! 1977-2015<br><br><br>Már nem vagy itt velem, emlékezem......<br>Együtt cseperedtünk, lett pár közös titkunk.<br>Hiába sírok halkan, már nem vagy velem,<br>Nem fogod kezem, nem állsz mellettem,<br>Mindig megérezted, ha baj van.<br>S minden vigasz és ölelés,biztatás<br>Amit tőled kaptam, lelkemet nyugtatta.<br>Mindet elrejtettem mélyen a szivemben,<br>Hogy visszaölelhessem egyszer az életben.

Ébredés után keresem a helyem,<br>a szürke fátyolt kapott eget lesem,<br>esőcseppek sora töri a csendet,<br>megszokott illat tölti fel a teret.<br><br>Nézem a fákat, a bokrot a kertben,<br>hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,<br>keresek valamit, mely megértést hoz,<br>tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.<br><br>Mindig is ott volt a kert szegletében,<br>nem mindig van az ember figyelmében,<br>hisz a napsugár átsuhan a széllel,<br>csak az eső hoz borulást az égre.<br><br>Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,<br>bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,<br>minden egyes csepp egyenlő egy heggel,<br>nem az elsőt kapja a mai reggel.<br><br>Telnek az órák, míg haragos az ég,<br>és egyre jobban mondja a magáét,<br>gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,<br>elkerülni nem tudja a sebeket.<br><br>Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,<br>túlcsordul, akár az érzelem innen,<br>könnyel együtt áztatja hát a földet,<br>ez örökre fájó lesz a vödörnek.

Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.<br>Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.<br>Vágyaimnak célja csak te vagy,<br>érints meg, s hadd lássam arcodat.<br><br>Uram. Csak veled teljes az életem.<br>Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.<br>Szellemem csak te benned lehet szabad,<br>vezess engem, hol éltet ad szavad.<br><br>Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,<br>már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.<br>De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,<br>lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.<br><br>Uram. Akkor már nem ismerve téged,<br>bár szemem e csodás világba nézett.<br>Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,<br>a tökéletest, ki mindennek életet adott.<br><br>Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,<br>nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.<br>Nem látva meg csodás eged,<br>melyre szivárványívedet festette két kezed.<br><br>Méltatlan voltam és vagyok,<br>de szellemem te holtan nem hagyod,<br>Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,<br>letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.<br>Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,<br>Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.<br>Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,<br>s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.<br>Megmentett gyermeked.<br><br>Kaposvár, 2020. július 19.

Úgy jöttek bennem a nem tudomok<br>Mint a metró jár, három percenként<br>S felszálltak rá, nehéz tudomok<br>S a végállomáskor leszálltam én.<br>Bevártam azokat a perceket<br>Míg jött a nehezebb buszjárat<br>S várásom közben merengtem<br>Hogy szívem vajon most hol járhat.

Súgom, üvöltöm<br>védd meg védtelen népem!<br>Ne engedd, hogy karóval simogatni,<br>saját vérbe fúlni,<br>másságunk miatt lelkünkbe tiporni,<br>hagyjuk el magunkat.<br><br>Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,<br>de nem rosszabbak, mint mások.<br>Engedd meg Nekünk,<br>egyenlően élhessük életünk.<br>A gonoszakat kik ellenünk vétettek,<br>jósággal büntesd.<br>Ó Uram! Cigány vagyok!<br>A lábam, a kezem,<br>a gondolataim, a sebem<br>az örömöm cigány anyától valók.<br>Cigányul szeretem gyermekeim,<br>cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,<br>hogy ha adsz örömöt azt is.<br>Látod? Figyelsz?<br>LÉTEZEK!<br>Vagyok, s vagyunk!<br>Mert Te akartad így.