Fejed fölött összegyűltek a fellegek,<br>Ahogy felnézel, már nem látod a kék eget.<br>Mi egykor gyönyörű kék volt,<br>Nap sugara szemedbe fényt szórt,<br>Látóhatár messzeségbe torkolt,<br>Életedben a remény szikrát szórt!<br>Jött a vihar feltartóztathatatlanul,<br>Zápor a könnyet lemosta arcodról.<br>Visszahúzódva magányodban,<br>Csöndben, csak vártál és vártál,<br>Vajon kisüt-e majd a nap újra,<br>Leszel e még boldog újra?<br>Egy reggel, amikorra felkelsz,<br>Veled együtt már a nap is felkelt.<br>Amint sugara hozzád is elér,<br>Ráébredsz kaptál még egy esélyt!<br>Boldog vagy kimondhatatlanul,<br>S hálás mind untalanul!<br>Újra csodálhatod a kék eget,<br>Nap sugara beragyogja életed!<br>Vigyázz hát az ébredő fényre,<br>Őrizd meg jól a messzeségbe,<br>Kísérje utad végig a napsütése!

Ember, ki a földön élsz, <br>Vajon mit remélsz?<br>Az Univerzum nélkül, <br>Életed pusztán mit ér?<br>Tudod - e mi történik holnap,<br>Vagy az élet hány földi nap?<br>Nem, semmit sem tudsz!<br>Évekre tervezel, <br>Elfelejtesz örülni annak, hogy létezel!<br>Rágódsz a múlton, s közben a jövőt építed.<br>Állj meg hát egy percre, <br>Élj és nézd a jelened!<br>A pillanat múlandó, múlt lesz belőle.<br>Sajnálod majd, hogy nem épültél belőle!<br>Míg az egód szemed elől mindent eltakar,<br>Az Univerzum téged megtisztult lélekkel akar!<br>Gyürkőzz neki, hogy múltad miatt vezekelj,<br>Ne bánts senkit, sorsodról csak te tehetel ?!<br>Tanulj meg mindenkit szeretni, elengedni és feledni,<br>Életed vezetőjéül a jó Istent elfogadni!<br>Hited megtart majd e göröngyös úton,<br>Hagyd, kézen fogva vezetnek a felvállalt utadon!<br>S, ha majd végcélodhoz érkezel, <br>Meggyötört lelkeddel,<br>A tisztulásért hálával emlékezel!

Mikor szemed tengerében megláttalak,<br>tiszta mélységeidben bámultalak,<br>majd elmerültem benned mint a halak,<br>körbeöleltél, s én részegre ittalak.<br><br>2015.

Égi menedék<br><br>Élénken él az emléked bennem,<br>nem búcsúztál - én álltam döbbenten,<br>még itt voltál, de lelked útra kész,<br>emlékezeted néha visszatért.<br><br>Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,<br>de szemeidben a fény ragyogott,<br>szavak nélkül értettem a kérést,<br>engedj el! - a szívem már megbékélt.<br><br>Akkor és ott - megértettem mindent,<br>földi életed most búcsút intett,<br>már nem engem láttál, a fény hívott,<br>az ismeretlenbe ajtó nyílott.<br><br>Öleltelek volna - hogy ne menj el,<br>látod, Mama! - küszködök könnyekkel,<br>talán nem is hallod, amit mondok,<br>halálos csend - én beleborzongok.<br><br>Arcodra szelídült a fájdalom,<br>a szenvedést meg kellett váltanod,<br>a Nap sem kísér utadon többé,<br>Hold ezüst fénye ölel örökké.<br><br>Érzed a mélységek rezdülését,<br>a hajnali dallam csendülését,<br>szemeid a kék óceánt hordják,<br>szivárványszínek adnak koronát.<br><br>Könnyedén lebegsz az égi hídon,<br>új élet vár rád egy másik síkon,<br>a halállal megszűnt földi léted,<br>sugárzó fény lett a menedéked.<br><br>Édesanyám emlékére.

Szélvihar vágtat a víztükör felett,<br>vad hullámokon a pára reszketett,<br>borongós égbolt sóhaja völgybe száll,<br>bujkáló nap is időnként meg-megáll.<br><br>Lombok hajolnak, az ágak recsegnek,<br>hatalmas morajlás a fellegekben,<br>villámok sújtanak az izzó láncra,<br>ezüstszikrák hullanak sötét tájra.<br><br>Dühöngő elemek kegyetlen harca,<br>megrémít a természet bősz haragja,<br>vajon meddig dúl e romboló erő,<br>tombolása miért oly fenyegető?<br><br>A szurdok legmélyén nyerítő lovak<br>állnak esőtől ázottan, dacosan,<br>pici fény tör utat felhők ködében,<br>sugarak táncolnak aranykötélen.