Úgy jöttek bennem a nem tudomok<br>Mint a metró jár, három percenként<br>S felszálltak rá, nehéz tudomok<br>S a végállomáskor leszálltam én.<br>Bevártam azokat a perceket<br>Míg jött a nehezebb buszjárat<br>S várásom közben merengtem<br>Hogy szívem vajon most hol járhat.

Súgom, üvöltöm<br>védd meg védtelen népem!<br>Ne engedd, hogy karóval simogatni,<br>saját vérbe fúlni,<br>másságunk miatt lelkünkbe tiporni,<br>hagyjuk el magunkat.<br><br>Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,<br>de nem rosszabbak, mint mások.<br>Engedd meg Nekünk,<br>egyenlően élhessük életünk.<br>A gonoszakat kik ellenünk vétettek,<br>jósággal büntesd.<br>Ó Uram! Cigány vagyok!<br>A lábam, a kezem,<br>a gondolataim, a sebem<br>az örömöm cigány anyától valók.<br>Cigányul szeretem gyermekeim,<br>cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,<br>hogy ha adsz örömöt azt is.<br>Látod? Figyelsz?<br>LÉTEZEK!<br>Vagyok, s vagyunk!<br>Mert Te akartad így.

Ereidnek legmélyebb bugyaraiba<br>ott van a múlt!<br><br>Kocsikerekeidnek ritmusos zajába<br>lovadnak nyerítésébe önmagad vagy!<br>Patkók, csengők, amit erős kezed készített,<br>másoknak hoztak szerencsét.<br><br><br>Az öreg fa élő testéből vájt teknőbe,<br>más rakta kenyerét.<br>Te nyeltél, majd elmentél,<br>megtört arcodon szeretted volna érezni a fényt.<br><br><br>Megtapostad a könnyeiddel áztatott földet,<br>s új formákat készítettek kezeid.<br>Az ablakon kilopott illat volt fizetséged,<br>nincs már vályog, menned kell.<br>Hívtak, te mentél, hegedűd húrjain,<br>a vonó végig siratta az éjszakát.<br>Azt hitted nagy voltál az asztalra tett székre ülve,<br>egy tábla szalonnával siettél gyermekeidhez<br><br><br>Sírd ki magad cigányember,<br>majd nézz gyermeked szemébe,<br>mert ott van a jövő.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott<br>kés,<br>bújj, bújj zöld ág zöld levelecske<br>hamisan kacsintó szavak<br>félbe szakadt mondatok<br>Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,<br>csöm-csöm gyűrű aranygyűrű<br>beteges tett,<br>mocsokkal átitatott képek<br>Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat<br>súg,<br>lánc, lánc, eszterlánc<br>vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak<br>Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával<br>bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota<br>hiszek egyben vagy még az az egyben sem<br>szól a lócitromszagú öntudat<br>Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak<br>elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte<br>Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság<br>Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei<br>lelkén<br>lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga<br>ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz<br>nyertél jaaj<br>gyermeked lelke még akkor is sírni fog<br><br>Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban<br>a szépet nem látja vaksi szemed<br>nem vagy erős, és nem is vagy hős<br>védd meg magad magadtól<br>te egyperces szerelem<br>magadhoz nyúló gazember<br>Senki ürességed kelekótya léted<br>barátnak semmire kellő éned<br>feszeng szelíd szemünkben<br>Mondja meg valaki,<br>hol az<br>EMBER<br>a szíveket melegítő hang,<br>lábad előtt elterülő virágos rét,<br>az igazságos igaz<br>barátsággal jóban levő barát<br>S az emberséges ember<br>már luxus lenne nekünk?

Szép énnekem cigánymagyarságom,<br>kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol<br>Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.<br>Élek reszkető nyárfalevélben<br>izzadó tenyérben<br>bús aggodalomban.<br>Hiszek a ki nem mondott szóban<br>anyám is hitt<br>még mindig hiszek Don Quijote kardjában,<br>Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében<br>...nem tudhatom.<br>Te sem tudod,<br>magad embernek valló kémiai massza,<br>ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,<br>merre mikor s miért indulok.<br>A reménységgel meg úgy vagyok,<br>hol Ő hagyott el engem,<br>hol én felejtettem.<br>Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt<br>husánggal vertek Krisztust belém<br>várták a titkot<br>a nyomor éhes gyomor<br>jaj, hess, hess.<br>Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,<br>hogy ezrek, százezrek szívébe<br>új életet lehelt a sors,<br>ki vicsorogva vigyorgott,<br>metszőfogait láttam,<br>aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,<br>zúgó harangokkal késhegyén táncolva<br>megint láttam.<br>Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*<br>apám az anyámra nézett<br>Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű<br>magyar a cigányra nézett.<br>Két világ közt álltam kenyértelenül.<br>Most van kenyerem, de nincs apám se anyám<br>népem veszik a kerekerdő fái közt.<br>Latyakos hó íze egyre csak terjed,<br>beteg a leánygyermek.<br>Ne félj, szólt az öreg bölcs,<br>hamarosan tavasz lesz,<br>s talán a cigányok tavasza is.<br>Megbolondult a világ, megbomult*<br>garázdálkodik rajtunk<br>kolomppal díszített szeretetlenség,<br>vállat veregetve ráznak le magukról cigány<br>bőrbe bújt júdások.<br>Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok<br>rühes, büdösmocskos, élősködő,<br>hazug, lusta - mondják a népre s közben<br>mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.<br>Nincsen hazád meg házad sem.<br>Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad<br>lámpást adott kezembe az Úr.