Enyém a születés, a szavak készlete,<br>enyém a tudásom, e világ nézete.<br>Lüktető rímképlet.<br>Önző hittel gyűjtök, megtörténhet bármi,<br>változó a ritmus, tenni és a várni.<br>Szívem dala élet.<br><br>Féltek és vigyázok, hisz engem is óvtak,<br>nevelgetett anyám szelídnek és jónak.<br>Egy gondtalan részlet.<br>Rég túl vagyok rajta. Emlék, tarkabarka.<br>Angyalok vigyáznak, Isten úgy akarta.<br>Szívem dala élet.<br><br>Enyém a lendület, a változás joga,<br>enyém a mértéke, a szabadság foka.<br>Nincs üres ígéret.<br>Hűséget fogadok, azért, mert szeretek,<br>imába foglalok családot, gyermeket.<br>Szívem dala élet.<br><br>Nem hiszek jóslatnak, nem hiszek átoknak,<br>a hajnal vet véget rémséges álmoknak.<br>Remény velem ébred.<br>Enyém, ami elmúlt, de enyém a jelen,<br>megbecsült minden perc, az út nem végtelen.<br>Szívem dala élet.

Jó lenne már játszani Anett!<br>De nem olyat, mint egy kis-liget!<br>Adjuk módját nagynak,<br>Párnák közt a fagynak.<br>Tálalj már kis fagyit, hideget.<br><br>Jó lenne játszani, de mivel,<br>Mi van az ember köszvényivel?<br>Térdelni és állni<br>Se, hát még csúszkálni?<br>Ágyban? parázás jószerivel?<br><br>Jó lenne kicsit veled? Anett!<br>Ketten megfognánk a lényeget.<br>Mindenki ítéltet,<br>Ha elhagyta véget!<br>Ne illantassuk el a szépet!<br><br>Vecsés, 2019. április 12. ? Kustra Ferenc ? anaforás, romantikus LIMERIK csokor.

A vers itt marad. Csak én, én múlok el...<br>Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,<br>de lehet, hogy maga az ördög visz el,<br>ha bezárul a kéklő árnyalat.<br>Álmodtam róla, hogy magával cipel.<br>Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.<br>Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.<br>Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.<br><br>Alkotott pokol... egyre nő mélysége.<br>Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.<br>Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...<br>gonoszé e kór, egy lélek-fekély.<br>Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.<br>Eladott lelkekért pazar esély...<br>Cinkos lehetnék... a vonzását érzem<br>lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.<br><br>Könyörgés fakad, soha nem írt imák,<br>nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor<br>szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.<br>Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!<br>Családért fohászom sokszirmú virág.<br>Magamért nem kell, talán majd máshol,<br>ma még vagyok... a gondolat bezárul,<br>\'Isten hírével\' a sötét megbámul.<br><br>Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak<br>sötétlelkű malasztot keresők!<br>Mert erőssé tesz az is, ha bántanak<br>álszent \'simák\' és méregkeverők.<br>Bennem vénült el... haragom hallgatag.<br>Az üres szók sehonnan eredők.<br>Csakis Isten lát a lelkem tükrével.<br>A vers itt marad. Csak én, én múlok el.

Voltam a keringésből kiszakadt rész,<br>s váltam egésszé jussom követelve,<br>jóllakottan vagy fel-felöklendezve<br>néha a túl mohón ízlelt életet...<br>Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott<br>arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott<br>az én utam.<br>Meggyónt bűn és bűntelenség,<br>örök e furcsa párhuzam,<br>ahol nincs tökéletesség...<br><br>...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,<br>jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,<br>s fogadom, hogy hiába nem ígérek.<br>Lelkem él pengeélen... sebzett, sajog,<br>mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.<br>Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.

Gomolyog felhőkkel a hajnali pára,<br>bújik a hegycsúcs, mint puha paplanába.<br>Lebbenti, űzi szél, nem kell még rejtőzni,<br>hisz csak most kezdődik, s jó itt elidőzni.<br>Szárít őszi vigasz, mert csupa könny a zöld,<br>bús melankóliára napszíneket ölt.<br>Vöröses árnyalat élekre, fonákra,<br>mind egy emlékezés a nyár mosolyára.