Idő 
Értékelés 
Értékelés Versben és senrjúban.
<br>
<br>Égjetek lángok!
<br>Gyertyafény is, magányos…
<br>Virághervadás…
<br>
<br>*
<br>
<br>Temetőkapu.
<br>Belül sejtelmes a múlt!
<br>Tűnt évszázadok.
<br>
<br>*
<br>
<br>Fájdalom bent, majd’
<br>Leterít. Sírás segít.
<br>Semmiből, sírba.
<br>
<br>*
<br>
<br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
<br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
<br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
<br>
<br>Őszi szellő lengedez a sírok felett,
<br>Keresem én az arctalan csillagképet…
<br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
<br>
<br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
<br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
<br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
<br>
<br>*
<br>
<br>Mély a fájdalom,
<br>Örökre ment szerettünk…
<br>Távoli harang.
<br>
<br>*
<br>
<br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
<br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
<br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
<br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
<br>
<br>*
<br>
<br>Sír már az este,
<br>Ríni fog a hajnalpír.
<br>Márványon avar.
<br>
<br>*
<br>
<br>Virágillatot sodor az őszi szellő,
<br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
<br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
<br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
<br>
<br>*
<br>
<br>Égen csillagok.
<br>Temetőt bevilágít.
<br>Nem sötét az éj.
<br>
<br>*
<br>
<br>Lángvilágítás,
<br>Szeretet erősítő.
<br>Esti sötétben.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
<br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
<br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
<br>
<br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
<br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
<br>
<br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
<br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
<br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
<br>
<br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
<br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
<br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
<br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyertyaláng a
<br>Vágyódó lelkek fénye.
<br>Sír! Véget érve…
<br>
<br>*
<br>
<br>Ha gyertyát gyújtunk,
<br>Szívünkben ébred, múltunk.
<br>Rokonság is él?!
<br>
<br>*
<br>
<br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
<br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
<br>Sírkert bánatos tömeggel van telve,
<br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
<br>
<br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
<br>És mindenfélére emlékeztet november eleje.
<br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
<br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
<br>
<br>A temetőben cikázva suhan a halál,
<br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
<br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
<br>És megvilágítja a már halványult emlékeket.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hoznak virágot,
<br>Beborítják sírokat.
<br>Ősnek jólesik.
<br>
<br>*
<br>
<br>Későn ébredő
<br>Emberek! Adóssággal.
<br>Határidő nincs!
<br>
<br>*
<br>
<br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
<br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
<br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
<br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
<br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
<br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
<br>
<br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
<br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
<br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
<br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
<br>
<br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
<br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
<br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
<br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
<br>
<br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
<br>Bánatom erősítik, halványuló fények,
<br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
<br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
<br>
<br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
<br>A barnás-színes levelek meg ropognak.
<br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
<br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
<br>
<br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
<br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
<br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
<br>Finom rezgés fut végig, leveleken.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hallik reccsenés,
<br>Végleges szerep, csendben…
<br>Szélben lengedez…
<br>
<br>*
<br>
<br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
<br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban.
<br>
<br>Égjetek lángok!
<br>Gyertyafény is, magányos…
<br>Virághervadás…
<br>
<br>*
<br>
<br>Temetőkapu.
<br>Belül sejtelmes a múlt!
<br>Tűnt évszázadok.
<br>
<br>*
<br>
<br>Fájdalom bent, majd’
<br>Leterít. Sírás segít.
<br>Semmiből, sírba.
<br>
<br>*
<br>
<br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
<br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
<br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
<br>
<br>Őszi szellő lengedez a sírok felett,
<br>Keresem én az arctalan csillagképet…
<br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
<br>
<br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
<br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
<br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
<br>
<br>*
<br>
<br>Mély a fájdalom,
<br>Örökre ment szerettünk…
<br>Távoli harang.
<br>
<br>*
<br>
<br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
<br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
<br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
<br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
<br>
<br>*
<br>
<br>Sír már az este,
<br>Ríni fog a hajnalpír.
<br>Márványon avar.
<br>
<br>*
<br>
<br>Virágillatot sodor az őszi szellő,
<br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
<br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
<br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
<br>
<br>*
<br>
<br>Égen csillagok.
<br>Temetőt bevilágít.
<br>Nem sötét az éj.
<br>
<br>*
<br>
<br>Lángvilágítás,
<br>Szeretet erősítő.
<br>Esti sötétben.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
<br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
<br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
<br>
<br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
<br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
<br>
<br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
<br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
<br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
<br>
<br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
<br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
<br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
<br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyertyaláng a
<br>Vágyódó lelkek fénye.
<br>Sír! Véget érve…
<br>
<br>*
<br>
<br>Ha gyertyát gyújtunk,
<br>Szívünkben ébred, múltunk.
<br>Rokonság is él?!
<br>
<br>*
<br>
<br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
<br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
<br>Sírkert bánatos tömeggel van telve,
<br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
<br>
<br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
<br>És mindenfélére emlékeztet november eleje.
<br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
<br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
<br>
<br>A temetőben cikázva suhan a halál,
<br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
<br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
<br>És megvilágítja a már halványult emlékeket.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hoznak virágot,
<br>Beborítják sírokat.
<br>Ősnek jólesik.
<br>
<br>*
<br>
<br>Későn ébredő
<br>Emberek! Adóssággal.
<br>Határidő nincs!
<br>
<br>*
<br>
<br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
<br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
<br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
<br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
<br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
<br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
<br>
<br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
<br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
<br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
<br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
<br>
<br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
<br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
<br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
<br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
<br>
<br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
<br>Bánatom erősítik, halványuló fények,
<br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
<br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
<br>
<br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
<br>A barnás-színes levelek meg ropognak.
<br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
<br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
<br>
<br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
<br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
<br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
<br>Finom rezgés fut végig, leveleken.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hallik reccsenés,
<br>Végleges szerep, csendben…
<br>Szélben lengedez…
<br>
<br>*
<br>
<br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
<br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban…
<br>
<br>Holnap is születnek majd, és meghalnak:
<br>az emberek temetnek vagy mulatnak.
<br>
<br>Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
<br>Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
<br>Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
<br>Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
<br>Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
<br>Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
<br>*
<br>Sírodnál ülök,
<br>Nyugalomban, csend ölel.
<br>Emlék, felbuzdul.
<br>*
<br>Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
<br>Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
<br>Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
<br>
<br>Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
<br>Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
<br>*
<br>Volt egy életed,
<br>Vastag könyv őrzi létet.
<br>Emlékezés jó!
<br>*
<br>A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
<br>Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
<br>Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
<br>
<br>A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
<br>Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
<br>
<br>Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
<br>De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
<br>Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
<br>Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
<br>
<br>Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
<br>Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
<br>Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
<br>Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
<br>Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
<br>Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
<br>
<br>Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
<br>Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
<br>Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
<br>Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
<br>
<br>Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
<br>(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
<br>A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
<br>Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
<br>
<br>Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
<br>Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
<br>
<br>Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
<br>És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
<br>Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
<br>Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
<br>*
<br>Bizton tovább élsz,
<br>Én lelkemben… örökké.
<br>Rád, emlékezek…
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
<br>
Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
<br>A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
<br>A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
<br>Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
<br>Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
<br>Akkor jön még hidege novemberi télnek.
<br>
<br>Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
<br>A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
<br>Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.
<br>
<br>A búvár örök álomba merül,
<br>Egyszer koldus jobblétre szenderül...
<br>Kertész a paradicsomba kerül.
<br>
<br>Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
<br>Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
<br>És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.
<br>
<br>Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
<br>Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
<br>De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
<br>De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.
<br>
<br>Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
<br>Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
<br>Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
<br>Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.
<br>
<br>Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
<br>Krémszínűen édes, lélek szirmokat.
<br>
<br>Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
<br>Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
<br>Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.
<br>
<br>A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
<br>Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.
<br>
<br>Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
<br>Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
<br>A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
<br>Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,
<br>
<br>Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
<br>Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
<br>Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
<br>Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban…
<br>
<br>Elveszett élet,
<br>Élőt, magányra ítélt.
<br>Új jövőkép kell!
<br>*
<br>Tűzből parázs lett,
<br>Parázs meg, hűl hamuvá.
<br>Fahasáb szikra?
<br>*
<br>Felszabadító
<br>Had nincs, ima sem segít.
<br>Elmúlás véges…
<br>*
<br>Ne szégyelld, ha fáj,
<br>Könnyek kikéredzkednek…
<br>Ne kerüld magad!
<br>*
<br>Por-hamu lélek,
<br>Saját betonkriptában…
<br>Csendesült vágyak.
<br>*
<br>Élet, monoton,
<br>Rohanvást elsorvadás.
<br>Tüzek, már kinek?
<br>*
<br>Élet keserű,
<br>Még a jók is elmennek.
<br>Társas magányok.
<br>*
<br>Ég mécsese, bíborral áraszd fényed a földre,
<br>Halottak napja az emlékezésnek ideje…
<br>Terítsd be fényeddel az összes sírhantot,
<br>Nézd a fájdalomtól könnyező sok arcot.
<br>*
<br>Pergő gondolat!
<br>Márványról jön a visszhang…
<br>Válasz már nincsen.
<br>*
<br>Zokogó bús szív,
<br>Kőkemény kilátások…
<br>Jó, már sohse lesz.
<br>*
<br>Remény érzése
<br>Fényt és meleget nem ad…
<br>Hamu is kihűl.
<br>*
<br>Nagyon nagy volt szegénykémben az élni- akarás-szenvedély,
<br>Letaglózta, elvitte a halál… mélye, mélységesen mély.
<br>Mi maradtunk, de élet, nekünk is, nagyon csúszós meredély…
<br>*
<br>Lépteknek nyoma
<br>Van avarban. Szétfújva.
<br>Gyertyafény ragyog.
<br>*
<br>Ünnep, jövőre,
<br>Hogy ismét ideülünk.
<br>Ha még lesz élet!
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 7. - Kustra Ferenc József
<br>
