Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt,
<br>És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt…
<br>A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél,
<br>Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél…
<br>
<br>Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon,
<br>De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón…
<br>Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések,
<br>Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek…
<br>
<br>Csendbe dermedve, halk szavak
<br>Emlékül, csak elénk állnak.
<br>Fittyet hánynak az élő világnak...
<br>Ők velünk, már régen csak játszanak.
<br>
<br>Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút.
<br>Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút!
<br>Nehéz napok, és percek, átadják a bút…
<br>
<br>Majd a virágok is száradnak, halnak csendben,
<br>Fehér, fekete lesz az esti szürkületben…
<br>Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik.
<br>Járok napestig… földre bánatomat festik…
<br>
<br>Sírod felett süvít a hideg őszi szél,
<br>Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél...
<br>Azért a szeretet sírodra terül végre,
<br>Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe.
<br>
<br>A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott,
<br>Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot...
<br>Halottasházból hozott kis tömjénillatot.
<br>
<br>Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk.
<br>Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk.
<br>Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik
<br>Bús lélekdallamok nekünk újra zengik.
<br>
<br>Ölel minket mormolt imák halk zsongása,
<br>Vigasztal a lélekharang halk kongása,
<br>Bánatos láb alatt, rőzse roppanása.
<br>
<br>A múlt halkan beszél, én meghallgatom,
<br>Elmeséli énnekem, minden titkom.
<br>Bemutatja életem… vak vágányom…
<br>
<br>Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar,
<br>Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar,
<br>Sok ezernyi mécses ici-picike lángja
<br>Reszketve vibrál temető alkonyába,
<br>
<br>Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában,
<br>Töredezett árnyak suhannak az éjszakában,
<br>Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában
<br>
<br>Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József
<br>
Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
<br>Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
<br>A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
<br>Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.
<br>
<br>Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
<br>Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
<br>Ez az idő nekem követhetetlen,
<br>Lelkem múló vágya eltörhetetlen…
<br>
<br>Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
<br>Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
<br>Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
<br>Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.
<br>
<br>Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
<br>Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
<br>A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
<br>Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…
<br>
<br>Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
<br>Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
<br>Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
<br>Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.
<br>
<br>Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
<br>Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
<br>Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
<br>Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban.
<br>
<br>Égjetek lángok!
<br>Gyertyafény is, magányos…
<br>Virághervadás…
<br>
<br>*
<br>
<br>Temetőkapu.
<br>Belül sejtelmes a múlt!
<br>Tűnt évszázadok.
<br>
<br>*
<br>
<br>Fájdalom bent, majd’
<br>Leterít. Sírás segít.
<br>Semmiből, sírba.
<br>
<br>*
<br>
<br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
<br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
<br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
<br>
<br>Őszi szellő lengedez a sírok felett,
<br>Keresem én az arctalan csillagképet…
<br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
<br>
<br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
<br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
<br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
<br>
<br>*
<br>
<br>Mély a fájdalom,
<br>Örökre ment szerettünk…
<br>Távoli harang.
<br>
<br>*
<br>
<br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
<br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
<br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
<br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
<br>
<br>*
<br>
<br>Sír már az este,
<br>Ríni fog a hajnalpír.
<br>Márványon avar.
<br>
<br>*
<br>
<br>Virágillatot sodor az őszi szellő,
<br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
<br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
<br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
<br>
<br>*
<br>
<br>Égen csillagok.
<br>Temetőt bevilágít.
<br>Nem sötét az éj.
<br>
<br>*
<br>
<br>Lángvilágítás,
<br>Szeretet erősítő.
<br>Esti sötétben.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
<br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
<br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
<br>
<br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
<br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
<br>
<br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
<br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
<br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
<br>
<br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
<br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
<br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
<br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyertyaláng a
<br>Vágyódó lelkek fénye.
<br>Sír! Véget érve…
<br>
<br>*
<br>
<br>Ha gyertyát gyújtunk,
<br>Szívünkben ébred, múltunk.
<br>Rokonság is él?!
<br>
<br>*
<br>
<br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
<br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
<br>Sírkert bánatos tömeggel van telve,
<br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
<br>
<br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
<br>És mindenfélére emlékeztet november eleje.
<br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
<br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
<br>
<br>A temetőben cikázva suhan a halál,
<br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
<br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
<br>És megvilágítja a már halványult emlékeket.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hoznak virágot,
<br>Beborítják sírokat.
<br>Ősnek jólesik.
<br>
<br>*
<br>
<br>Későn ébredő
<br>Emberek! Adóssággal.
<br>Határidő nincs!
<br>
<br>*
<br>
<br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
<br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
<br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
<br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
<br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
<br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
<br>
<br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
<br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
<br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
<br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
<br>
<br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
<br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
<br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
<br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
<br>
<br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
<br>Bánatom erősítik, halványuló fények,
<br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
<br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
<br>
<br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
<br>A barnás-színes levelek meg ropognak.
<br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
<br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
<br>
<br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
<br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
<br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
<br>Finom rezgés fut végig, leveleken.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hallik reccsenés,
<br>Végleges szerep, csendben…
<br>Szélben lengedez…
<br>
<br>*
<br>
<br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
<br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban.
<br>
<br>Égjetek lángok!
<br>Gyertyafény is, magányos…
<br>Virághervadás…
<br>
<br>*
<br>
<br>Temetőkapu.
<br>Belül sejtelmes a múlt!
<br>Tűnt évszázadok.
<br>
<br>*
<br>
<br>Fájdalom bent, majd’
<br>Leterít. Sírás segít.
<br>Semmiből, sírba.
<br>
<br>*
<br>
<br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
<br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
<br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
<br>
<br>Őszi szellő lengedez a sírok felett,
<br>Keresem én az arctalan csillagképet…
<br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
<br>
<br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
<br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
<br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
<br>
<br>*
<br>
<br>Mély a fájdalom,
<br>Örökre ment szerettünk…
<br>Távoli harang.
<br>
<br>*
<br>
<br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
<br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
<br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
<br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
<br>
<br>*
<br>
<br>Sír már az este,
<br>Ríni fog a hajnalpír.
<br>Márványon avar.
<br>
<br>*
<br>
<br>Virágillatot sodor az őszi szellő,
<br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
<br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
<br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
<br>
<br>*
<br>
<br>Égen csillagok.
<br>Temetőt bevilágít.
<br>Nem sötét az éj.
<br>
<br>*
<br>
<br>Lángvilágítás,
<br>Szeretet erősítő.
<br>Esti sötétben.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
<br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
<br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
<br>
<br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
<br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
<br>
<br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
<br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
<br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
<br>
<br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
<br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
<br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
<br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
<br>
<br>*
<br>
<br>A gyertyaláng a
<br>Vágyódó lelkek fénye.
<br>Sír! Véget érve…
<br>
<br>*
<br>
<br>Ha gyertyát gyújtunk,
<br>Szívünkben ébred, múltunk.
<br>Rokonság is él?!
<br>
<br>*
<br>
<br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
<br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
<br>Sírkert bánatos tömeggel van telve,
<br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
<br>
<br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
<br>És mindenfélére emlékeztet november eleje.
<br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
<br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
<br>
<br>A temetőben cikázva suhan a halál,
<br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
<br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
<br>És megvilágítja a már halványult emlékeket.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hoznak virágot,
<br>Beborítják sírokat.
<br>Ősnek jólesik.
<br>
<br>*
<br>
<br>Későn ébredő
<br>Emberek! Adóssággal.
<br>Határidő nincs!
<br>
<br>*
<br>
<br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
<br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
<br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
<br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
<br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
<br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
<br>
<br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
<br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
<br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
<br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
<br>
<br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
<br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
<br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
<br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
<br>
<br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
<br>Bánatom erősítik, halványuló fények,
<br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
<br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
<br>
<br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
<br>A barnás-színes levelek meg ropognak.
<br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
<br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
<br>
<br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
<br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
<br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
<br>Finom rezgés fut végig, leveleken.
<br>
<br>*
<br>
<br>Hallik reccsenés,
<br>Végleges szerep, csendben…
<br>Szélben lengedez…
<br>
<br>*
<br>
<br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
<br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
<br>
Versben és senrjúban…
<br>
<br>Holnap is születnek majd, és meghalnak:
<br>az emberek temetnek vagy mulatnak.
<br>
<br>Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este,
<br>Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve.
<br>Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk,
<br>Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk.
<br>Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja…
<br>Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja?
<br>*
<br>Sírodnál ülök,
<br>Nyugalomban, csend ölel.
<br>Emlék, felbuzdul.
<br>*
<br>Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság
<br>Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság…
<br>Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság.
<br>
<br>Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet,
<br>Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett.
<br>*
<br>Volt egy életed,
<br>Vastag könyv őrzi létet.
<br>Emlékezés jó!
<br>*
<br>A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni?
<br>Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni,
<br>Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni...
<br>
<br>A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz?
<br>Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz...
<br>
<br>Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság,
<br>De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság…
<br>Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra,
<br>Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra.
<br>
<br>Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti,
<br>Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti...
<br>Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között.
<br>Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött.
<br>Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott,
<br>Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott.
<br>
<br>Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki,
<br>Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni.
<br>Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban,
<br>Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban!
<br>
<br>Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra,
<br>(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva.
<br>A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni.
<br>Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni…
<br>
<br>Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében…
<br>Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében?
<br>
<br>Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot,
<br>És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot.
<br>Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek,
<br>Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek…
<br>*
<br>Bizton tovább élsz,
<br>Én lelkemben… örökké.
<br>Rád, emlékezek…
<br>
<br>Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József
<br>