Szófelhő » B » 73. oldal
Idő    Értékelés
Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt, <br>És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt… <br>A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél, <br>Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél… <br> <br>Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon, <br>De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón… <br>Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések, <br>Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek… <br> <br>Csendbe dermedve, halk szavak <br>Emlékül, csak elénk állnak. <br>Fittyet hánynak az élő világnak... <br>Ők velünk, már régen csak játszanak. <br> <br>Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút. <br>Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút! <br>Nehéz napok, és percek, átadják a bút… <br> <br>Majd a virágok is száradnak, halnak csendben, <br>Fehér, fekete lesz az esti szürkületben… <br>Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik. <br>Járok napestig… földre bánatomat festik… <br> <br>Sírod felett süvít a hideg őszi szél, <br>Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél... <br>Azért a szeretet sírodra terül végre, <br>Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe. <br> <br>A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott, <br>Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot... <br>Halottasházból hozott kis tömjénillatot. <br> <br>Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk. <br>Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk. <br>Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik <br>Bús lélekdallamok nekünk újra zengik. <br> <br>Ölel minket mormolt imák halk zsongása, <br>Vigasztal a lélekharang halk kongása, <br>Bánatos láb alatt, rőzse roppanása. <br> <br>A múlt halkan beszél, én meghallgatom, <br>Elmeséli énnekem, minden titkom. <br>Bemutatja életem… vak vágányom… <br> <br>Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar, <br>Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar, <br>Sok ezernyi mécses ici-picike lángja <br>Reszketve vibrál temető alkonyába, <br> <br>Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában, <br>Töredezett árnyak suhannak az éjszakában, <br>Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában <br> <br>Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József <br>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 132
Sok éve moha lepte kövek, már mállanak, <br>Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak. <br>A nélküled volt élet romjai mutatják a mának, <br>Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak. <br> <br>Egész délután csak ülök a sírnál a padon… <br>Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom. <br>Ez az idő nekem követhetetlen, <br>Lelkem múló vágya eltörhetetlen… <br> <br>Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak, <br>Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának. <br>Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának, <br>Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának. <br> <br>Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol, <br>Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak tébbol. <br>A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak, <br>Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat… <br> <br>Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra, <br>Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra. <br>Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek <br>Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek. <br> <br>Öregedő embernek bizonytalan a lépte, <br>Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde. <br>Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése… <br>Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére... <br> <br>Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József <br>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 160
Versben és senrjúban. <br> <br>Égjetek lángok! <br>Gyertyafény is, magányos… <br>Virághervadás… <br> <br>* <br> <br>Temetőkapu. <br>Belül sejtelmes a múlt! <br>Tűnt évszázadok. <br> <br>* <br> <br>Fájdalom bent, majd’ <br>Leterít. Sírás segít. <br>Semmiből, sírba. <br> <br>* <br> <br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem? <br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem? <br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem… <br> <br>Őszi szellő lengedez a sírok felett, <br>Keresem én az arctalan csillagképet… <br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet. <br> <br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni, <br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni… <br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni. <br> <br>* <br> <br>Mély a fájdalom, <br>Örökre ment szerettünk… <br>Távoli harang. <br> <br>* <br> <br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad, <br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad. <br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban, <br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban… <br> <br>* <br> <br>Sír már az este, <br>Ríni fog a hajnalpír. <br>Márványon avar. <br> <br>* <br> <br>Virágillatot sodor az őszi szellő, <br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő. <br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje, <br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje… <br> <br>* <br> <br>Égen csillagok. <br>Temetőt bevilágít. <br>Nem sötét az éj. <br> <br>* <br> <br>Lángvilágítás, <br>Szeretet erősítő. <br>Esti sötétben. <br> <br>* <br> <br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok… <br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók… <br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók. <br> <br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél, <br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél. <br> <br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog. <br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog… <br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog… <br> <br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja, <br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja. <br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja, <br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja. <br> <br>* <br> <br>A gyertyaláng a <br>Vágyódó lelkek fénye. <br>Sír! Véget érve… <br> <br>* <br> <br>Ha gyertyát gyújtunk, <br>Szívünkben ébred, múltunk. <br>Rokonság is él?! <br> <br>* <br> <br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él, <br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél. <br>Sírkert bánatos tömeggel van telve, <br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve. <br> <br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze, <br>És mindenfélére emlékeztet november eleje. <br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat? <br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat… <br> <br>A temetőben cikázva suhan a halál, <br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll… <br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret, <br>És megvilágítja a már halványult emlékeket. <br> <br>* <br> <br>Hoznak virágot, <br>Beborítják sírokat. <br>Ősnek jólesik. <br> <br>* <br> <br>Későn ébredő <br>Emberek! Adóssággal. <br>Határidő nincs! <br> <br>* <br> <br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető, <br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő! <br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok. <br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok. <br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek, <br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek. <br> <br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok, <br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok. <br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok, <br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok. <br> <br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok. <br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok. <br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen, <br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen. <br> <br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek <br>Bánatom erősítik, halványuló fények, <br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem, <br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem. <br> <br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak, <br>A barnás-színes levelek meg ropognak. <br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek... <br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények. <br> <br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben. <br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben. <br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen, <br>Finom rezgés fut végig, leveleken. <br> <br>* <br> <br>Hallik reccsenés, <br>Végleges szerep, csendben… <br>Szélben lengedez… <br> <br>* <br> <br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében, <br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben. <br> <br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József <br>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 119
Versben és senrjúban. <br> <br>Égjetek lángok! <br>Gyertyafény is, magányos… <br>Virághervadás… <br> <br>* <br> <br>Temetőkapu. <br>Belül sejtelmes a múlt! <br>Tűnt évszázadok. <br> <br>* <br> <br>Fájdalom bent, majd’ <br>Leterít. Sírás segít. <br>Semmiből, sírba. <br> <br>* <br> <br>Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem? <br>Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem? <br>A lezárt talány és valós magány lett a végzetem… <br> <br>Őszi szellő lengedez a sírok felett, <br>Keresem én az arctalan csillagképet… <br>Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet. <br> <br>Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni, <br>Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni… <br>Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni. <br> <br>* <br> <br>Mély a fájdalom, <br>Örökre ment szerettünk… <br>Távoli harang. <br> <br>* <br> <br>Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad, <br>A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad. <br>A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban, <br>Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban… <br> <br>* <br> <br>Sír már az este, <br>Ríni fog a hajnalpír. <br>Márványon avar. <br> <br>* <br> <br>Virágillatot sodor az őszi szellő, <br>Napot eltakarja a sok, őszi felhő. <br>Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje, <br>De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje… <br> <br>* <br> <br>Égen csillagok. <br>Temetőt bevilágít. <br>Nem sötét az éj. <br> <br>* <br> <br>Lángvilágítás, <br>Szeretet erősítő. <br>Esti sötétben. <br> <br>* <br> <br>A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok… <br>A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók… <br>Síroknál az előjött emlékezések, zokogók. <br> <br>Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél, <br>Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél. <br> <br>Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog. <br>Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog… <br>A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog… <br> <br>Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja, <br>Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja. <br>Bánatom viaszát csurgóra olvasztja, <br>Bánatomat, árva szívemre csurgatja. <br> <br>* <br> <br>A gyertyaláng a <br>Vágyódó lelkek fénye. <br>Sír! Véget érve… <br> <br>* <br> <br>Ha gyertyát gyújtunk, <br>Szívünkben ébred, múltunk. <br>Rokonság is él?! <br> <br>* <br> <br>Gyertyalángban szeretteink emléke még él, <br>Szívünkben az összes emlékünk életre kél. <br>Sírkert bánatos tömeggel van telve, <br>Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve. <br> <br>Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze, <br>És mindenfélére emlékeztet november eleje. <br>Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat? <br>Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat… <br> <br>A temetőben cikázva suhan a halál, <br>Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll… <br>Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret, <br>És megvilágítja a már halványult emlékeket. <br> <br>* <br> <br>Hoznak virágot, <br>Beborítják sírokat. <br>Ősnek jólesik. <br> <br>* <br> <br>Későn ébredő <br>Emberek! Adóssággal. <br>Határidő nincs! <br> <br>* <br> <br>Körbenézek, szép a fényben úszó temető, <br>Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő! <br>Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok. <br>Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok. <br>Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek, <br>Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek. <br> <br>Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok, <br>Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok. <br>Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok, <br>Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok. <br> <br>Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok. <br>Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok. <br>Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen, <br>Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen. <br> <br>Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek <br>Bánatom erősítik, halványuló fények, <br>Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem, <br>Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem. <br> <br>Lassú lépteink az avarban csúszkálnak, <br>A barnás-színes levelek meg ropognak. <br>Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek... <br>Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények. <br> <br>A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben. <br>Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben. <br>Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen, <br>Finom rezgés fut végig, leveleken. <br> <br>* <br> <br>Hallik reccsenés, <br>Végleges szerep, csendben… <br>Szélben lengedez… <br> <br>* <br> <br>Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében, <br>Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben. <br> <br>Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József <br>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 101
Versben és senrjúban… <br> <br>Holnap is születnek majd, és meghalnak: <br>az emberek temetnek vagy mulatnak. <br> <br>Ahogy besötétedik, sötét paplanjával betakar az este, <br>Én meg könnyezek, a mécses lángban, múlva megszűnt reményt keresve. <br>Az avar -volt falevelekben-… koszorúval kézben botorkálunk, <br>Arasznyi vastag levelek alatt végül a sírra rátalálunk. <br>Az avarrá lett faleveleknek ez volt biz' az utolsó útja… <br>Utolsó utunk nekünk is lesz! Vagy, más egyelőre a sors útja? <br>* <br>Sírodnál ülök, <br>Nyugalomban, csend ölel. <br>Emlék, felbuzdul. <br>* <br>Rég elmúlt az élet, nincsen felhőtlen vidámság <br>Itt fájdalmat szül az örök kilátástalanság… <br>Senki sem örül… ez maga a méltánytalanság. <br> <br>Elmentél végleg, itt hagytál, együtt továbblépni nem lehet, <br>Emlékeimben a szép, együtt töltött múlt még, el nem veszett. <br>* <br>Volt egy életed, <br>Vastag könyv őrzi létet. <br>Emlékezés jó! <br>* <br>A felhőket nézni, amikor láncokat kell fogni? <br>Nehéz a levegő, mikor vihar fog keletkezni, <br>Nehéz lélekkel, nem tudunk szabadon lélegezni... <br> <br>A túlvilági messzeség, ami minket egymáshoz közelebb hoz? <br>Kár, hogy most, mert ennek már nincs köze a közös-átélt boldogsághoz... <br> <br>Nincs semmi csak űr a szívemben csak, süket némaság, <br>De ez is széttört, ez maga az ezer szilánkosság… <br>Itt érzem a sírod mellett, emlékezve szépre és jóra, <br>Hogy a léted felett halál őrködik, immár állandóra. <br> <br>Míg múltunk torzult mosolya, lelkemet a sírod mellett remélteti, <br>Addig lelkem –emlék- bússág köpenyét, átszakítani rendelteti... <br>Csak állok a síremlékek és a motoszkáló csend hangjai között. <br>Feltolulnak a lélekben emlékeim, amiket szívem megőrzött. <br>Szereteted az élet mellé, néha könnyet is fakasztott, <br>Ezekből egy-két csepp örökre az én arcomra is fagyott. <br> <br>Halkan csendes volt a lépte a halálodnak, azt nem is látta senki, <br>Te sem vártad, bizton nem is akartál… éjszakai kísértet lenni. <br>Csendesen, talán lábujjhegyen lépdelt a vaksötét homályban, <br>Ő tudta, hogy miért jött! A Te időd lejárt, hitt elmúlásban! <br> <br>Gyertyákat és mécsest, elhelyezzük, rátesszük a sírra, <br>(Letesszük a koszorút is), lelkünk emlékezik sírva. <br>A kis gyertyalángot szeretném neked megvédeni, óvni. <br>Halottaim iránti szeretettel óvni, körbe vonni… <br> <br>Már talán, elkorhadt koporsód lent, sír-csend mélyében… <br>Neked már megszállottság, ott maradni... föld mélyében? <br> <br>Az idő meg, dühösen hanyatt lökte a tegnapot, <br>És biz' az is lehet, hogy nagyon várja a holnapot. <br>Mikor elindultam haza, a talpam alatt ropogtak a levelek, <br>Éreztem a sündörgő, átkozott halált… még maradtak kint emberek… <br>* <br>Bizton tovább élsz, <br>Én lelkemben… örökké. <br>Rád, emlékezek… <br> <br>Vecsés, 2014. október 10. - Kustra Ferenc József <br>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 142