Ahol, egykor a kettőnk találkája volt a hátsó kertben, <br>Ott bizony, szépen kinyílt emlékként Kegyed krizantém bokra… <br>Az én, Kegyed iránti gyöngéd, nem elmúló érzelemben, <br>Az erős szeretet nekilendült, el is telt, már ragyogva… <br> <br>El is nyílott már <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br>Szerelmem él még, <br>Ön után sajgón fájó szívemben. <br>El is nyílott már, <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br> <br>Kegyed, már régen nincs velünk, a kert is ettől árva, <br>Szerelmem is rászáradt az Ön krizantém bokrára. <br>A könnyeim meg zúdulnak akaratlan... arcomra. <br>Én meg emlékezve bolyongok csak úgy egymagamba. <br> <br>El is nyílott már <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br>Szerelmem él még, <br>Ön után sajgón fájó szívemben. <br>El is nyílott már, <br>A nagy krizantém bokor a kertben. <br> <br>Vecsés, 2023. január 30. – Kustra Ferenc József - Íródott: Vaszilij Sumszkij: azonos c. verse átirataként. Közzétette; Szöllösi Dávid műfordító - január 29 2023. <br>

Kijöttem és meggyújtom, legalább egy kis gyertya égjen, <br>Téged már csak rögök tömege ölel, a sírban, mélyen. <br>Halkan imádkozok, az imám messzire felszáll légben… <br> <br>Téged már csak rögök tömege ölel, lent, sírban, mélyen… <br>Halkan imádkozok, halk imám messzire felszáll légben. <br>Kijöttem, meg is gyújtom, legalább egy kis gyertya égjen… <br> <br>Elvesztettem már a fonalat… mert a sors mostoha, <br>Valami elveszett, várom, nem jön vissza már soha. <br> <br>Sírodhoz jöttem, legalább egy szál gyertya érted égjen, <br>De a gyász körülvesz és annak vaksötétje végtelen. <br>Sok minden eszembe jut, ahogy itt emlékezem mélyen… <br>Ez kis derűt hoz, pici, lobogó lángocska fényében. <br> <br>Sors ellen harcolni mi nem tudunk, <br>Szomorú könnycseppet nem hullatunk, <br>Hogy gyertya égjen, arra vigyázunk! <br> <br>Vecsés, 2015. február 21. - Kustra Ferenc József <br>

Látok én itt siremléket, mit nyalogat az enyészet, <br>Meg vannak még régi padok, mit eszik az időjárás. <br>Ezen bizony nem csodálkozom, dolgozik az elmúlás. <br>Lassan az öreg fákat is kivágják, tán' majdnem mindet… <br> <br>Vecsés, 2014. november 29. -Kustra Ferenc József- íródott: egy temetői látogatás megörökítésére. <br>

Ódon fák tövében pihen a sok sírkereszt, <br>És így lesz akkor is, ha már itt a vízkereszt… <br>A novemberi tél előn, viharszárnnyal támad a fagyos szél, <br>Ó, jaj, mindenkinek, aki nem menekült innen el, mert nem fél… <br> <br>Bár a bevésett neved, fényként felragyog a márványon, <br>De az arany lekopott, látom, nehezen olvashatón… <br>Minden rejtett emlékek, eltemetett mély érzések, <br>Mind előtörnek, jönnek, gyertyák fájó lánggal égnek… <br> <br>Csendbe dermedve, halk szavak <br>Emlékül, csak elénk állnak. <br>Fittyet hánynak az élő világnak... <br>Ők velünk, már régen csak játszanak. <br> <br>Ti ott vagytok, ahonnan nincsen visszaút. <br>Én itt maradtam, nem látom, hol a kiút! <br>Nehéz napok, és percek, átadják a bút… <br> <br>Majd a virágok is száradnak, halnak csendben, <br>Fehér, fekete lesz az esti szürkületben… <br>Elszáradt virágok szirmaikat elvesztik. <br>Járok napestig… földre bánatomat festik… <br> <br>Sírod felett süvít a hideg őszi szél, <br>Kérdezném én őt, de mellettem elbeszél... <br>Azért a szeretet sírodra terül végre, <br>Vágyódó fohászom, most felköltözött égbe. <br> <br>A szél, vendégként csak jött, nem is kopogtatott, <br>Csak egy kicsit hárfázott, enyhített bánatot... <br>Halottasházból hozott kis tömjénillatot. <br> <br>Ma van a napja, hogy halottainkra emlékezünk. <br>Fájó, már elmúlt érzéseket újra csak szenvedünk. <br>Szívünkben régen elmélyült bánat rejlik <br>Bús lélekdallamok nekünk újra zengik. <br> <br>Ölel minket mormolt imák halk zsongása, <br>Vigasztal a lélekharang halk kongása, <br>Bánatos láb alatt, rőzse roppanása. <br> <br>A múlt halkan beszél, én meghallgatom, <br>Elmeséli énnekem, minden titkom. <br>Bemutatja életem… vak vágányom… <br> <br>Mélabúval tölt el a vastag és rőt avar, <br>Holt lelkek árja, élőknek lelkébe kavar, <br>Sok ezernyi mécses ici-picike lángja <br>Reszketve vibrál temető alkonyába, <br> <br>Leégnek lassan a gyertyák sírok árnyékában, <br>Töredezett árnyak suhannak az éjszakában, <br>Eltűnnek a Hold halovány-ezüst sugarában <br> <br>Vecsés, 2014. november 1. - Kustra Ferenc József <br>

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak, <br>Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak. <br>A nélküled volt élet romjai mutatják a mának, <br>Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak. <br> <br>Egész délután csak ülök a sírnál a padon… <br>Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom. <br>Ez az idő nekem követhetetlen, <br>Lelkem múló vágya eltörhetetlen… <br> <br>Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak, <br>Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának. <br>Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának, <br>Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának. <br> <br>Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol, <br>Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol. <br>A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak, <br>Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat… <br> <br>Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra, <br>Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra. <br>Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek <br>Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek. <br> <br>Öregedő embernek bizonytalan a lépte, <br>Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde. <br>Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése… <br>Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére... <br> <br>Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József <br>