Szeretnék mindent összetörni,<br>ami régóta visszatart,<br>izzó lángcsóvát szórva széjjel<br>s felégetni, mi itt marad.<br><br>A vén diófát, melynek lombjai alatt<br>oly sokat ültem a kispadon,<br>apró darabra hasítni széjjel,<br>bár szívem fáj érte oly nagyon.<br><br>Szeretnék mindent felégetni,<br>hogy ne legyen más, mit itt hagyok,<br>csak por és hamu, mely sötéten, szürkén<br>eltakarja a tegnapot.<br><br>Szeretnék mindent összetörni,<br>mit martalékul most itt hagyok,<br>hogy ne legyen más, ki összezúzza,<br>mi kedves volt nékem oly nagyon.<br><br>Úgy szeretném! De nem tudom mégsem!<br>Hiszen a lelkem úgy sajog!<br>Lüktetve, némán, belülről vérzik,<br>mint eleven seb, és fáj nagyon.<br><br>Szeretném szívemet száz darabra<br>széjjel tépni, de jól tudom:<br>mind a száz darab egyformán fájna,<br>bármerre sodor a holnapom.

Oly korban élünk most ezen a földön,<br>ahol az ember már úgy elaljasult,<br>hogy dolgoztatná egy szelet kenyérért<br>az elesettet, bár tudja: könnye hull.<br>Képes tőle az utolsó fillért is<br>kicsalni, pedig tudja, hogy szegény,<br>s arcának egyetlen izma sem rándul,<br>ha az éhező tőle enni kér.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol a munkásnak nem jár tisztelet,<br>addig kell csak, míg bagóért gürcöl,<br>s ha már legyöngül, nem kell senkinek.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol szülőnek lenni hatalmas kereszt,<br>ki nem tud a gyermeknek kincseket adni,<br>őt is lenézik, bármilyen nemes.<br>Hiába okos, és hiába szorgos,<br>ebben az országban sehol sincs helye,<br>bármily hitvány is, csak azt méltatják,<br>kinek bankóktól duzzad a zsebe.<br>Oly korban élünk, hogy nem vesszük észre,<br>mily borzalmakat szül a gyűlölet,<br>hiszen valóság show-tól agymosottan<br>butulnak sorra már az emberek.<br>Főző műsorra, tehetség show-ra<br>mindig van néző, s telik sms,<br>de ha beteget, nincstelent látnak,<br>félrefordulnak már az emberek.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hogy visszasírjuk a régi szép időt,<br>s kétségbeesve a messiást várjuk,<br>hiszen tudjuk, hogy többé nincs jövőnk.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hol ármánykodás dúl kézfogás helyett,<br>s ki elborult aggyal gyilkolni képes,<br>büntetés helyett luxust érdemel.<br>Oly korban élünk most ezen a földön,<br>hogy össze kell fogi, amíg még lehet,<br>s jobbá tenni e gonosz világot,<br>hogy gyermekeinknek nyugalma legyen.

Itt, ahol zúg a négy folyó,<br>itt élünk már ezer éve,<br>itt voltunk egyszer gyermekek,<br>s hallgattunk tündérmeséket.<br>Itt éltek mind az őseink,<br>s hittük, hogy egyszer majd végre<br>nekünk is jut egy földdarab,<br>hol testünk nyugodni térhet.<br>verejtékcseppben, izzadón<br>dolgoztunk mindig keményen,<br>s mégis: kifosztott szolgaként<br>itt állunk koldusszegényen.<br>Éhbérért küzdve estelig<br>gürcöltünk, s hittük, cserébe<br>tisztesség övezi vén fejünk,<br>s nem kaptunk semmit sem érte.<br>Könnyektől ittas hajnalon<br>reszketve sír fel a lélek,<br>de már nem hallja senki sem,<br>bárhogy száll messze a szélben.<br>Csak a kegyetlen zsarnokok,<br>akik most belőlünk élnek,<br>s gúnyos szavakkal hirtelen<br>lelkünkbe taposnak mélyen.<br>Ők élvezik a földi jót,<br>melyért a te kezed kérges,<br>és az a zúgó négy folyó<br>miattuk háborog éppen.<br>Reszketve, zúgva hömpölyög,<br>s tarajos hullámszemével<br>mintha mondaná: Istenem!<br>Nézz le ránk! Nem bírom én sem.<br>Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!<br>Szenvedtek eleget éppen!<br>Arra sújtsd bőszült haragod,<br>kikért oly koldusszegények.

Néhai rokonokat meglátogattam… <br> <br>Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron, <br>Gyertya és mécses lángok végig kísérnek utamon… <br>Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon. <br> <br>Virrasztott éjjel… <br>Letaglóz a fájdalom… <br>Vágy-domb még épül… <br>* <br>Éjjel, fogy remény, <br>Sötétség, nem segítség. <br>Szívben, gyász az úr! <br>* <br>Varázslatos, arany-napsütéses világ ez, <br>De a mélyben lakó, ha kinéz, szakadt nemez. <br> <br>Reggel új fények <br>Támadnak! Segítenek? <br>Új nap, új remény. <br>* <br>Néha fulladunk, <br>Önmagunkba vagy bajba. <br>Lét: örök váltó. <br>* <br>Sírokat mindenhol borítják koszorúk, mécses égett, <br>A koszorú szalagokat a morc szél, kis ronggyá tépett. <br> <br>* <br>Kősírok némán <br>Várják, mécses lángokat. <br>Emlékezések! <br>* <br>Hosszasan itt voltam, de a gyertya, csonkig leégett. <br>A lefolyt, meleg viaszt hagytam, hátha melegített. <br>Érzem, hogy a sírodat halál bölcsessége belengi... <br>Átfáztam, így lassan indulok, haza kell menni. <br> <br>Vecsés, 2015. november 6. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban, önéletrajzi írásként. <br>

Az öröklétnek a pihenőhelye… <br> <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben, <br>Ki engemet sokszor biztatsz éljek erősen, léttudás-előnyben… <br>Tud meg Te, ki jársz a temetőben, kinek ott a könnye lecsebben. <br> <br> <br>Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó, <br>Neked biztos jó, mert Te könnyezel a hantok felett és van, néha látszik a lehelet… <br>Az élet adja a gyönyört, mert az a nagy mulandó, talán annak jó, ki álmodozó. <br> <br>Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van? <br>Megnyugvás van igy már, bár nem-igen, igy aztán marad a hant feletti könnyek… igen! <br>Én persze ezeket nem tudom, hogy van, ki már itt fekszik, annak maradt családja van. <br> <br>Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek, <br>Én ezt sem tudom már önmagam se, csak sokszor tűnődők, vannak-a létben ezt megfejtők… <br>Papok mondják a halál az, mit irigyelnek Istenek, ebben talán kéne hinnetek. <br> <br>Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd, <br>Erősíted bennem, hogy az ad gyönyört, mi mulandó, én kérdem, töményen nem fullasztó… <br>Megnyugvás mindannyiunknak, a béke és a család, ez te szavad, bízok, hogy nem csalárd. <br> <br>Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak, <br>Szót fogadni én nem tudok, annak a láthatóan szomorú, bájtalan mosolynak… <br>Bár ajkaid gyöngéd varázsa megfogott, bár ajkad, arcod folyvást engem unszolnak. <br> <br>Vecsés, 2021. július 3. Kustra Ferenc József- írtam: (Szentessy Gyula 1870 – 1905 &bdquo;A halál” verse) és (Kótai Pál 1868 – 1945 &bdquo;Sokszor biztatsz” c. verse) közös-átirati feldolgozásával. <br>