Üzenek nektek... túlvilágról, <br>Az avar rothadó aljáról… <br> <br>Rothadó illat <br>Száll mezőn, csiklandozva. <br>Tar cseresznyefa. <br>* <br>Többen is össze vagyunk már taposva, <br>Most ránk lépett egy hízott disznó talpa. <br> <br>Talp alatti lét <br>Csökkenti aktivitást. <br>Lesz majd új élet. <br>* <br>Olyan kicsike voltam én, <br>Szüleimet sajnálom én, <br>Őket tavaly leverték a dióverő karóval, <br>Aztán elmentek a füst alakú légi hajóval. <br> <br>Diófa lombja <br>Sárgulva, elbúcsúzik. <br>Reggel, dér lepi <br>* <br>Testvéreim is itt vannak velem valahol, <br>De elvesztettük egymást, míg szálltunk a fáról. <br> <br>Vérpiros levél <br>Üde színfolt, múlásban. <br>Eredményt nem hoz. <br>* <br>A révész meg csak átengedett a légen, <br>Öreg már ő is, baksist nem kért, mint régen. <br> <br>Tangozó levél, <br>Szerelmetesen? Mélybe… <br>Visszaút nincsen. <br>* <br>Beködölt szívvel megyünk lefele a szivárványos avarba, <br>Mily’ szép is lenne, ha nem az utolsó volna az életútba. <br> <br>Elfárad, rőtes <br>Levél, már aludni tér. <br>Alá hintázás. <br>* <br>Felettünk, porzó ködhomály látszik a csillagfényben, <br>Mi meg csak egyre jobban múlunk a lidérces éjben. <br> <br>Szomorkás múlás, <br>Felhők alatt, terjedőn. <br>Álom, táncot rop. <br>* <br>Kilesek, látom fent vonuló, károgó varjú hadakat, <br>Úgy tűnik, hogy az Isten másképp bírálja el madarakat. <br> <br>Vándormadarak <br>Sehol laknak. Utazók. <br>Ahol idő jobb. <br>* <br>A szél kacskaringósan szaladgál felettünk, <br>És ez már sok! Fájva fázik a fonnyadt testünk. <br> <br>Krizantém csokrok, <br>Még élnek, virágoznak. <br>Elmúló világ. <br>* <br>Testeinkre az elmúlás vég-palástja terül, <br>Életelőadásnak vége, függöny belendül. <br> <br>Aranyszín levél, <br>Keveredik fonnyadttal. <br>Közös elmúlás. <br>* <br>Felettünk szomorúan táncol egy fűz, <br>Álmokat belőle, szél messzire űz… <br> <br>Álmok elúsznak, <br>Természet, aludni megy. <br>Élet is lejár… <br>* <br>Temetőben megújhodást várva, zörgő csontváz ül egyedül, <br>De neki már csak a múlt zenekara, nyekeregve hegedül. <br> <br>Holtaknak hangját <br>Hordja a megvadult szél. <br>Reggel, ködpára. <br> <br>Vecsés, 2015. november 3. - Kustra Ferenc József- íródott: versben és eredeti Basho féle haikuban… <br>

Pislákoló kicsi fények árnyjátékát nézem, <br>Az arcod vonásait szeretettel felidézem, <br>Lefolynak a gyertyák és elfogynak az életek, <br>A kis gyertyafüst száll, de fájdalmaink élesek. <br> <br>A gyertyák is majd csonkig égnek <br>Szívemben fájnak az emlékek. <br>Téged már nem hív a létnek szép szava, <br>Befogadott az ég csillagos tava. <br> <br>Az ősi hitű gyertyaláng rívón <br>Pislákol, látom megannyi síron. <br>Búsan sírdogál az őszi szél, <br>Ő minden évben sokat megél. <br> <br>Tudom, egy jó óra hátra sose ballag. <br>De nekünk élnünk kell tovább, ez nem maszlag... <br>A temetőben örök őr a nyugalom, <br>És ilyenkor, mindig kitör a fájdalom... <br>A temetői apró mécsesek lángja, <br>Olyan, mint az örök szeretet fáklyája... <br>Lépkedek az avarban, a hitem erdejében, <br>És olyan nagyon bízok szeretett erejében! <br> <br>Az én arcomra is írt az idő, <br>Az én utam is csak lefelé nő... <br>A lombok között kujtorog... szellő. <br> <br>Lüktet bennem az összes emlék, zeng az ég, <br>Árnyak sóhajtanak, a mécses serceg még. <br>Jellegzetes gyertyaillat szétoszlik a légben, <br>Elvagyok én a hullámzó szeretet zenében. <br> <br>Nagy, sercegő üszkös kanócnak <br>Égig füstölgő pici csonknak... <br>Köszönet a gyertyalángoknak… <br> <br>A múltért, a jelenért, jövőért, <br>Bűneik, bűnünk bocsánatáért... <br> <br>Elbúcsúzom, elindulok haza, kísér a sok mécses fénye, <br>És míg le nem égnek még-még elkísér a sok-sok gyertya fénye, <br>Éjjelre, meg majd jón, ideér, világit a hold ezüstfénye. <br> <br>Vecsés. 2015. május 3. – Kustra Ferenc József <br>

Átölelkezve ültünk a parton<br>mezítláb, mint egy kisgyerek,<br>finom szemcséi rám tapadtak,<br>s éreztem, milyen jó meleg.<br><br>Sóvár szemekkel néztél engem.<br>Azt mondtad, őrülten szeretsz,<br>s kezembe kulcsolt ujjaiddal<br>homokba írtad, hogy szeretsz.<br><br>Olyan boldogan bújtam hozzád,<br>hiszen te voltál mindenem!<br>Már a legelső perctől tudtam:<br>boldog csak veled lehetek.<br><br>Mégis: úgy sodort el az élet,<br>akár egy áradó folyó,<br>amely hömpölygő hullámokkal<br>tombol, és gátakat lebont.<br><br>Ma már nem tudom azt sem, hol vagy,<br>de mégis oly kedves nekem,<br>minden emlék, hisz hozzád fűzött<br>egy homokba írt szerelem.

Addig szép minden, míg mámorban úszva<br>száguldasz, mint egy üstökös,<br>amíg nem borul rád az árnyék,<br>s nem ül fejedre szürke köd.<br><br>Amíg erő van karjaidban<br>s ölelni bír a két kezed,<br>addig kell mindent megragadni,<br>hiszen semmi sem végtelen.<br><br>Addig szabadna mást szeretni,<br>amíg érzed, hogy úgy szeret,<br>hogy minden hajnali ébredésben<br>te vagy, kit aggódva keres.<br><br>Ameddig minden pillantásban<br>érzed: te vagy a mindene,<br>s nem akar mást, csak veled lenni,<br>akkor érdemli, hogy szeresd.<br><br>Amikor nem vonz semmi sem már,<br>csak a fájdalmas tegnapok<br>gyűlnek köréd halomba hullva,<br>s érzed: nincsenek holnapok.<br><br>Olyankor kéne elsöpörni<br>mindent, mi élni sem hagyott,<br>zúgó szélvészként, mely hörögve<br>végig süvít a balkonon.

Nem ígérem, hogy minden egyes álmom<br>hozzám fog szállni minden éjjelen,<br>hisz zúzott kövekből építettem újra<br>darabokra hullt régi életem.<br>Ezer összedőlt régi édes álom<br>rezegteti meg minden ízemet,<br>romjai közül nehéz szabadulni,<br>s ingatag híd, amin hozzád lépkedek.<br>Tudom, hogy szeretsz, de oly nehéz hinni,<br>hisz más is ígérte forrón, hogy szeret,<br>s elhittem néki. Pedig oly hitvány volt, hogy<br>egyetlen egy könnyet nem érdemelt.<br>Érzem, hogy szeretsz, és megadnál mindent,<br>de adj nekem időt, egy keveset,<br>amíg levetem hatalmas terhem,<br>amelytől lassan meggörnyedek.<br>Tudod: szeretlek. Csak annyira másképp.<br>Olyan félénken, oly félszegen,<br>s nem bírnám ki, hogy megtépett lelkem<br>újra csupasz, és sebes legyen.<br>Szeretlek. Tudod. És annyira mélyen,<br>hogy minden kis ízem beleremeg,<br>s nem kérek mást, csak sose engedj el,<br>akkor sem, mikor nehéz velem.