Az én kincseim különös kincsek,<br>és nekem olyan fontosak,<br>mint a levegő, melyet beszívok,<br>s kitágítja az orromat.<br><br>Amikor tépett álmaimból<br>néha riadtan ébredek,<br>úgy félek: s álmos tekintettel<br>bénultan, őket keresem.<br><br>Hallom, ahogyan hozzám szólnak<br>álmomban. Szinte észlelem<br>minden apró kis mozdulásuk,<br>pedig már nincsenek velem.<br><br>Olyan nehezen múlnak a percek,<br>pedig az óra úgy ketyeg,<br>mintha valami itt lüktetne<br>fejemben. Furcsán, idebent.<br><br>Oly messze vannak. És olyan ritka,<br>amikor velük lehetek!<br>Olyankor szinte újra élek<br>minden percet, mely elveszett.<br><br>Annyi öröm, és annyi féltés<br>él bennem, s most is őrizem<br>elhasznált szívem rejtekében,<br>mélyen bezárva, idebent.<br><br>Istenem! Add, hogy végre egyszer<br>köztük lehessek, míg lehet!<br>Hiszen az idő úgy suhan már<br>fölöttem, mint az éji nesz.<br><br>Fehér lepellel, búcsút intve<br>deret szitál a fák felett,<br>s messzire tűnik, akár az álom,<br>amely oly régen elveszett.

Hol az a tűz, és hol az a láng,<br>amelyik érted lobbant fel hirtelen?<br>Azon az édes éjszakán,<br>amikor eljöttél kedvesem.<br><br>Százezer csók, mely oly forró volt,<br>hogy most is ég tőle mindenem,<br>oly régen volt, tán igaz se volt,<br>de az ízét, azt nem feledem.<br><br>Tudom: most máshol jársz, <br>s nem gondolsz arra,<br>mekkora űrt hagytál bennem,<br>mely a szívembe <br> beleégett, s nem töltheti be senki sem.<br><br>Amikor ott álltál előttem, <br>a kályha fényénél, Néztelek.<br>Szemedben olyan szikra égett,<br> amely elbűvölt teljesen.<br><br><br>Szerettelek. De büszkeséged <br>valahogy mindent tönkretett!<br>Elváltunk rég, de elfeledni <br>sosem tudtalak teljesen.<br><br>Bármilyen volt, és bárhogy is volt,<br>mégis: a legjobb volt énnekem,<br>találnék szebbet, s tán jobbat is,<br>de nekem nem kell már senki sem.<br><br>Tudom, hogy vársz, és az a láng<br>benned sem hunyt még ki teljesen!<br>Visszajössz még, hisz te sem bírod<br>sokáig úgysem már nélkülem!

Vigyél haza. S maradj itt vélem.<br>Had legyek nyugtatód a késő esti éjben,<br>vigyél haza. Nélküled félek.<br>Had bújjak karjaidba megcsitulni végre.<br><br>Oly jó a csend. Nem kell a szó sem.<br>Elég, ha itt maradsz és hozzád bújok félve.<br>Maradj velem. Had legyen végre<br>egyedül csak miénk az éjjel melegsége.<br><br>Tudom, hogy nehéz néha az élet,<br>gyakran már azt hiszem, csak én szeretlek téged.<br>Mégis hiszem. Nincs az a végzet.<br>Amelyik tőlem egyszer elszakíthat téged.<br><br>Vigyél haza. Had legyek néked<br>apró kis fénysugár a lelked sötétjében.<br>Hisz jól tudod: Szeretlek téged.<br>Nélküled oly üres és céltalan az élet.

Halott világ, mely elébem tárul<br>ezen az álmos reggelen,<br>kihalt az utca, s a lámpafények<br>színes varázsa elveszett.<br><br>Nem mozdul semmi. Magam sem értem:<br>olyan csend lett most hirtelen!<br>Csak a cipőim koppanása<br>hallik a járdaszigeten.<br><br>Hiába várok. Nem mozdul semmi.<br>Az utca most olyan néptelen,<br>mintha nem lakna erre senki,<br>s már csak magamtól kérdezem.<br><br>Mitől lett olyan néma most minden?<br>Mi változott meg hirtelen?<br>Hisz tegnap még minden úgy élt és zsongott,<br>mint a méh, mikor lépre megy.<br><br>S mégis. E furcsán halk némaságban<br>valami hang szól hirtelen, <br>mintha fülembe duruzsolna,<br>s dallamként csendül fel nekem.<br><br>Mintha azt súgná: felejts el mindent.<br>Ne gyötörd magad szüntelen!<br>Nézd a kinyíló tarka virágot,<br>milyen szép! S szirma mily színes.

Őszi falevelek, minden beborítanak a föld felett, <br>Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett… <br> <br>Változik a nyári zöld levél, <br>Itt az őszben lett barna levél. <br>Változik a világ, Ti elmentetek, <br>Mi maradtunk, gyászolunk benneteket. <br> <br>Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk, <br>Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk. <br>Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát, <br>Ezeket letesszük sírotokra, gyújtjuk a faggyúgyertyát. <br> <br>Most úgy érzem is közelségeteket, fogom a kezeteket, <br>De nem! Sajnos… Csak élet pajkoskodik… Őrzöm az emlékeket. <br>Azok rám törtek, eluraltak és visszarepítettek! <br>Kicsit most úgy érzem, ezen a napon… ismét veletek. <br> <br>Meggyújtom, és majd leég csonkig is talán a fehér gyertyaszál <br>És a szeretetteli melege a mennyekbe utánad szál. <br>A halál szárnyán tovaszálltál, <br>Porból lettél és porrá váltál. <br> <br>Hulló, színes őszi falevelek, minden beborítanak. <br>Hulló, színes levelek, fejfádra színes halmot takarnak. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>