Itt várok rád. Bár hűvös az este,<br>orrom már pirosra csípte a fagy,<br>április van, de oly hideg van,<br>ez a tavasz most nem ugyanaz.<br><br>Olyan csalóka, akár az álmok,<br>mik andalítóan várnak reánk,<br>szemhéjainkra fátylat tapasztva,<br>ne lássuk: milyen rossz a világ.<br><br>Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!<br>Olyan hosszú volt az utazás!<br>Mintha egy másik dimenzióba<br>érkeztem volna, hol más a világ.<br><br>Megérkezel, s én félszegen, félve<br>hozzád simulok olyan sután,<br>mintha minden kis érintéssel<br>megégetnélek. Úgy vágyom rád.<br><br>Te is szeretsz, hisz érzem mily forró<br>az a vágy, mellyel simulsz reám,<br>mintha kínpadra feszítve állnánk,<br>s most tudom csak, hogy mennyire fáj<br><br><br>minden pillanat, mit nélküled töltök<br>örökös, égető, kínzó magány,<br>nem számít többé akármi lesz is,<br>csak maradj velem. Most semmi se fáj.

Hová tűntek a holdfényes esték,<br> a csillagos fényű éjszakák?<br>Olyan sötét van, alig látok,<br>sűrű sötétség száll reám.<br>Aludnék már, de annyira félek. <br>Rád gondolok. Most merre jársz?<br>Te vagy az álmom. Az ébredésem,<br>nélküled nem kell semmi már.<br>Mikor nap sütött, velem voltál.<br>Szemedben láttam sugarát,<br>úgy fénylett, s kékje olyan szép volt,<br>mint a hajnali óceán.<br>Olyan jó lenne minden este<br>várni, hogy késő éjszakán<br>szemed kékjében megfürödve<br>aludjam át az éjszakát.<br>Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,<br>de olyan vagy, mint a délibáb!<br>Felcsillansz nekem rám csókolva<br>ajkad méz ízű mámorát.<br>Aztán eltűnsz. Hisz annyi gond van,<br>amely átokként száll reánk,<br>S mégis: a legszebb ébredés az,<br>mikor kávéval vársz reám.

Amikor hittem még a szóban,<br>amely bőséget hirdetett,<br>akkor csalódtam legnagyobbat<br>épp abban, ami éltetett.<br>Istenem! Milyen gyarló az ember!<br>Mért hiszi azt, hogy jobb lehet?<br>Szegény ember ki ígérni sem tud<br>azért, hogy neki több legyen.<br>Hatalom éhség, népbutítás.<br>Valóságshoow, és bankperek!<br>Ezt látni csak, és közben lassan<br>elveszik tőled mindened.<br>Az, ki dolgozik, oly szegény lesz<br>akár a templom egere,<br>bagóért gürcöl, s emberszámba<br>nem veszik többé sohasem.<br>Sosem a gazda túrja a földet!<br>Csak a milliók kellenek!<br>Vajon hány fizet adót köztük,<br>s hány mondja azt, hogy csődbe ment?<br>Égből pottyant a terepjáró?<br>A luxusvilla, s a fitneszek?<br>Éhbérért dolgoztat tűző napban,<br>de adót a munkás fizet!<br>Mért tűritek? Hisz nincs olyan Isten,<br>aki örökké védene<br>ilyen gazságot itt a földön!<br>Fogjatok össze, s vége lesz!<br>Vegyétek vissza tőlük a földet,<br>s a pénzt, mit jogtalan zsebre tesz!<br>Annak jár föld, és annak jár pénz is,<br>ki izzadtságcseppekkel fizet!

Oly sokat változott minden.<br>Olyan más lett, és oly üres,<br>mintha idegen tájakon járnék,<br>ahol nem vár rám senki sem.<br>Olyan furcsa és néma lett minden,<br>és már nincsen itt semmi sem,<br>csak unottan meredő elhagyott házak,<br>hol a falak közt nincs meleg.<br>Ablakok, melyek szélesre tárva<br>szinte hívnak, hogy jöjj ide!<br>Hiába mennék, nincs már itt semmi<br>csak a ház, amely oly üres.<br>Miért maradnék? Rég messze vannak<br>azok, akiket szeretek,<br>s ezer érv, amely ellene szól<br>annak, hogy én még itt legyek.<br>S mégis: valami furcsa érzés<br>úgy feszíti most mindenem!<br>Mintha a szívem egy darabja<br>szakadt le volna hirtelen.<br>Az emlékeim már magamba zártam,<br>s tudom, hogy máshol jobb lehet!<br>S mégis: legmélyebb álmaimban<br>tudom, hogy mindig itt leszek.

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni, <br>Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni… <br>Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták, <br>Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták. <br> <br>Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot, <br>Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott. <br>Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt. <br>Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt. <br> <br>A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek, <br>Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek. <br>Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket, <br>Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek. <br> <br>A temetői csend olyan mélységesen megható, <br>Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó. <br>A hiány állandóan marcangolja a lelkünk <br>És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk… <br> <br>A levegőben reszketnek az emlék hullámok, <br>Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok. <br>Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek, <br>Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek. <br> <br>Itt, ahol a sírjaitok domborulnak, <br>Már csak emlékei vagytok a hazának, <br>De nekünk az érző szívű utódoknak, <br>Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának. <br> <br>Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj, <br>S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár. <br>Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön, <br>Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön. <br> <br>Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára, <br>Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja, <br>Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet, <br>Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet. <br> <br>Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még! <br>Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség. <br> <br>Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem, <br>Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>