Áldott legyen az ünnep a földön,<br>s legyen mindenhol friss kenyér,<br>áldott legyen az Úr, ki leküldte<br>hozzánk egyszülött gyermekét.<br>Áldott legyen ki az éhezőknek<br>akár egy szelet kenyeret ad,<br>ki ebben a züllött, gonosz világban<br>mindenekfölött ember maradt.<br>Áldott legyen az otthon, hol élünk,<br>s érezzük jobban melegét,<br>maradjon mindig, minden időkben<br>meghitt, kellemes menedék.<br>Hol halkul a szó, és csitul a lélek,<br>s szinte már csak a csend beszél,<br>hűvös nyugalmát hintve széjjel, <br>melytől édes a pihenés.<br>Legyen a szó most csöndes, csitító,<br>s meghittebb minden ölelés,<br>had érezzük, az ünnepek fényét<br>mely meleg sugarát szórja szét.<br>Maradjon belőle minden napra,<br>s olyan legyen az ébredés,<br>mintha mindennap ünnep lenne,<br>hiszen az élet oly nehéz.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,<br>háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,<br>amelyet csupán a fájdalom űz még,<br>amíg ájultan földre nem zuhan.<br>Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,<br>mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,<br>s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt<br>fülembe csendült egy régi-régi dal.<br>Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,<br>ki ott ült a padon étlen, rongyosan,<br>kezében ócska rádiót tartott,<br>amelyből recsegve hangzott fel a dal.<br>Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,<br>oly féltve tartotta ujjai között,<br>hiszen ez maradt egyetlen kincse,<br>mely okoz még néki némi örömöt.<br>Olyan volt benne minden egyes akkord,<br>hogy megtört szemében könnye csillogott,<br>hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,<br>szívében annyi szenvedést hagyott.<br>Akkor is ez a dal szólt a rádióban,<br>amikor nem volt nála boldogabb,<br>s amikor szívére ezer édes álom<br>szirmai hulltak a rózsafák alatt.<br>S mikor hirtelen minden összeomlott,<br>lelkében elhalt minden zeneszó,<br>fájdalmát nem is enyhítette semmi,<br>csak az az ócska, kopott rádió.<br>Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,<br>de most is kínozza keserű magány,<br>épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,<br>hol meggyötört lelkem oltalmat talál.<br>Csak az a dal, mely a rádióból árad,<br>az csillapítja lázadó szívem,<br> nincstelen koldus lettem most én is,<br>akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Oly sokak nevében könyörgöm, néked<br>ne űzz el minket, Istenem!<br>Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!<br>Nyújts felénk segítő kezet.<br>Azoknak segíts, kik könnyező szemmel<br>éhbérből sírva-ríva tengenek,<br>reszketeg ujjukat imára zárva<br>kérik, hogy végre jobb legyen.<br>Mért kevesebb, ki kemény munkával<br>keresi sovány kenyerét,<br>mint az, ki másokat kizsákmányolva<br>kényúrként éli bűnös életét?<br>Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,<br>mennyi könny hullik minden éjszaka,<br>arcukon hosszú barázdát szántva,<br>mint egy hömpölygő, áradó patak.<br>Miért hagyod, hogy hitükben ingva,<br>kétségbeesve elforduljanak?<br>Hiszen ebben a gonosz világban<br>számukra nincs már semmilyen vigasz.<br>Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,<br>hisz ez itt izzó, égető pokol!<br>Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!<br>Itt a mennyország, s itt van a pokol.<br>Minek már akkor mennyország nékünk<br>amikor semmit sem észlelünk?<br>Most segíts, amíg tehozzád szólunk!<br>Most add meg, ami jár nekünk!

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép<br>minden álmom. És minden pillanat<br>olyan sivár, mit nélküled töltök,<br>mint egy kavicsos, kiszáradt patak.<br>Terád szomjazom újra és újra,<br>s nem csillapítja semmi szomjamat,<br>csak az a hang, amely belőled árad,<br>az adja meg minden nyugalmamat.<br>Nem hagylak magadra. S annyira félek<br>minden árnyéktól, amely rád tapad,<br>s úgy védenélek karomba zárva,<br>mint drága kincset, mit zárva tartanak.<br>Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!<br>Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,<br>hogy ne gondolnék rá mennyire drága<br>minden szó, mely a torkodból fakad.<br>Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa<br>remények hívnak, mindig te maradsz<br>szívemnek minden bolondos álma,<br>s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Kitekintő: senrjúban… <br> <br>A tömegsírban <br>Névtelenek fekszenek. <br>Ők is hőseink. <br> <br>* <br> <br>Halotti máglyák <br>Lobbannak Indiában. <br>Ott ez szertartás. <br> <br>* <br> <br>Van, hol nem félnek <br>Haláltól. Dicsőséges. <br>Tán nem mennek el… <br> <br>* <br> <br>Vannak még törzsek, <br>Hol mindenki ünnepel. <br>Közös búcsúzás. <br> <br>* <br> <br>Vannak oly’ helyek, <br>Ahol fehér a gyász színe. <br>Halotti tor van. <br> <br>* <br> <br>Nálunk fekete <br>A gyász színe. Búsulunk. <br>Szeretet marad. <br> <br>* <br> <br>Mi megsiratjuk <br>Azt, aki eltávozott. <br>Imádkozunk is. <br> <br>* <br> <br>Őseink fent a <br>Csillagösvényen laknak. <br>Onnan vigyáznak. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>