Korom haladtával már belátom, <br>Sok embernek ezen a vad világon, <br>Nincsen remény és nincsen boldogság, <br>Megnyugvást nem hoz, csak túlvilág… <br> <br>Budapest, 1997. december 22. – Kustra Ferenc József <br>

Szigorú és mély a téli erdő, <br>A hó, mint nap, vakítóan ragyog. <br>A ragyogása mélyről feltörő… <br>Oly szép látvány, hogy ember csak gagyog. <br> <br>Autónk lágyan, suhanva siklik, <br>Fák között a kemény, jeges úton. <br>A mély, rettenetes erdő játszik, <br>Hallom… gumik gördülnek surrogón. <br> <br>Az erdő egyre sűrűbb és nagyobb… <br>Eltört fa áll derékig a hóban, <br>De most már úgy látszik, megyünk ki… jobb! <br>Erdő Isten néz ránk… bocsátóan. <br> <br>Vecsés, 1998. december 28. – Kustra Ferenc József <br>

Rian fejemben a fagyott sejttömeg.<br>A puszta szeretetből katasztrófa<br>Épül, véres agyam vár parancsszóra.<br>Analízál majd kételyt szór a löveg.<br><br>Eddig jó lélek hordozója voltam,<br>Mégis elönt a tengernyi aljasság.<br>Pillanat tört e reám, mint balgaság<br>Vagy a pillanatba magam tapostam?<br><br>Mérhetetlen gonosz, igazán emberi.<br>Mindig is ott volt a mezsgye, amin túl<br>Mindent mi vagyok a vágy felülmúl.<br>Zsigeri célomnak nem tiszták eszközei.<br><br>Kegyetlenül hasogatja lelkem a leány.<br>Igaz jót kerestem, szépet találtam.<br>Főbűnök táncolnak, én is beszálltam,<br>Egyik hívja másikat, nem nehéz talány.<br><br>Mivé lettem én? Bölcs vadállattá.<br>Mi voltam? Ember ki nem válhatott naggyá.

Szenvedéllyel nézlek, <br>Jegyed van a szívembe,<br>De más vonalakon bliccelsz.<br>Azokon biztos sok a megálló.<br><br>Hagyom az agyalást,<br>Büszke vagyok magamra.<br>Józan vagyok, de semmi érv.<br>Várom a nyáltengert.<br><br>Bugyog a vér ajkaidban,<br>Mindenféle vérsejttel tele.<br>Szerencsés egy banda.<br>Kérlek, ne használd.<br><br>Szívemet hányom eléd.<br>Nincs nálam, külső zsebben se.<br>Talán Otthon hagytam, de <br>Elmúltam már tizennyolc.

Én vagyok az... Itten, én! <br>De lennék én fenomén? <br>Ez bizony, nem csak az én vágyam, <br>Sok ember lenne benne társam… <br> <br>Ezt a sors, persze keveseknek adja meg, <br>A többség, marad maga szintjén, a tömeg... <br>Tömegnek lenni, vajh jó-e? <br>Ha nincs más, ezt kell élnie… <br> <br>A lelkem alsó polcain, csak a várakozás honol, <br>Mi lesz holnap, holnap után, a jövőben… úgy marcangol. <br>Bármi lehetnék, és az lenne nekem az új élet, <br>Ha minden marad... a hétköznap úgyis folyó élet. <br> <br>Vecsés, 2014. február 19. – Kustra Ferenc József <br>