Árnyas terasz alatt, fon a lány.<br>Mi járhat fejében, az csak talány.<br>Most kósza szálak eggyé válnak.<br>Kéz, és láb ősi ritmust járnak.<br><br>Mint misztérium, olybá tűnik.<br>Az idő sodra tán megszűnik.<br>Egy varázslatos pillanatra,<br>visszafelé forog a rokka.<br><br>Eszébe jut egy vidám tavasz.<br>Mikor még fényes volt a terasz.<br>Kedvese járt rajta peckesen,<br>és rá mosolygott kedvesen.<br><br>Ma messze van tőle a párja.<br>Távoli harcmezöket járja.<br>Vitézül harcol a hazáért.<br>Mit meg nem adna csókjáért.

Egy csendes fellegvár,<br>ős jelekkel falain,<br>ablakai bezsaluzva<br>és lakatok az ajtajain.<br><br>Se barát, se ellenség<br>Nem tud oda behatni<br>kinek mestere közömbös,<br>s kit lehetetlen csábítani.<br><br>Öreg foglya e erődnek,<br>elzárva a kamráiban,<br>hol sötétség uralkodik,<br>és némaság lappang zugaiban.<br><br>Egy hosszas idő aggodalom,<br>keresés és ínség,<br>sötét és halk töprengés,<br>és gyanított reménység.<br><br>Végül is a lélek hangja,<br>mely a szeretetet bizonyítja,<br>és az arany fényével<br>az összes zárat kilazítja.

A fehér plafon közömbös,<br>A bölcső meg rideg, merev.<br>Hangok ütköznek a csendben,<br>De a porcelán nem sérül meg.<br><br>A két kis szem vágyakozik,<br>És a kék szemekkel szembe néz,<br>A szemüveg fénye meg-megcsillan,<br>De nem mozdul a felnőtt kéz.<br><br>A gyerek sírás nem hallatszik<br>És a dajkálás elmarad,<br>A falióra tompán ketyeg,<br>Az idő szívtelenül halad.

Hamlethez<br><br>Korai óra, szürkönyeti távol;<br>Egyedül az egyedüllét vádol.<br>Keservén keresem<br>Menedék melegét.<br><br>Felhős virradat, rideg e kelet,<br>Mi kívül hiány, bennem sem lehet.<br>Hogyan űzzem<br>Magamból a magányt?<br><br>Most zord felhőket rút szél kerget,<br>Bennem meg a magány szélesebbre terjed.<br>Egyedül töprengek<br>Egyén egymagamban.<br><br>A nap felújul új napnak hírével:<br>E hatalmas egyén egy új nappalt képzel.<br>S végre észlelem hogy én szintén vagyok,<br>Mert a kelet fénye két szememben ragyog.

Bíborvörösre festette át,<br>felhők tükrözték a sugarát.<br>Fénycsóvája nyugvó napnak,<br>csodát kölcsönzött a partnak.<br><br>Víz tükrén egy hattyú ringott,<br>tollain a napfény izzott.<br>Ritkán láthattam én szebbet,<br>megmelengeti a lelket.