Egyre messzebbről nézve, a sok év távlata,<br>Hamis szememnek talán nem is igazán ártana,<br>Az Egónak ez az utolsó kis támasza,<br>Csak egy fakó élet, élénkebb vázlata,<br>S mintha az eltelt idő máshogy látszana,<br>A halványabb emlékeim is kiszínezem általa.

Esik az eső, sűt a nap,<br>Móricka jó nagy pofont kap,<br>Mert Feri bácsi azt mondta<br>Hogy zsebóráját ellopta.

Sötét fellegek borítják az eget,<br>levelek alá bújtak el a színek.<br>Bűnök motiválják az embereket,<br>fekete köpenyt öltenek rút szívek.<br><br>Csak jóság hozhat újra színpalettát,<br>szépre festheti a bűnös világot.<br>Akkor tán láthatjuk a bűn halálát,<br>és újra lelsz a lelkedben virágot.

Miután hatéves koromban <br>visszakerültem faluról Pestre<br>része volt nevelésemnek hogy<br>megtanuljam milyen is az<br>elnyomott Magyarok Budapestje.<br><br>Apám volt a vezetőm, ki <br>a Hősök tere után <br>a Sztálin szoborhoz vezetett.<br>- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel<br>és rémuralom által a nyomorúságba vezet.<br><br>Borzongva néztem e vasból <br>öntött és vas öklös Góliátot,<br>ki ott állt mint egy kolosszus <br>a tágas de rideg Sztálin téren,<br>és durva hatalmát még ma is érzem.<br>De akkor is ott voltam mikor<br>már csak csizma tér néven<br>beszéltek e helyről, és Sztálin <br>képmását darabokra verték hangosan<br>csengő vésővel és kalapáccsal.<br><br>Ez volt az első sandításom<br>és sejtelmem, hogy mi is <br>a szabadság, melyet az ember<br>még élete árán is megkíván.<br><br>Ezt még ma is jól tudom,<br>mert ott voltam és láttam<br>mint tátott szájú kis Iván.

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,<br>hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.<br>Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,<br>mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.<br><br>Az okos vakond tette jól, hogy elásta magát.<br>Nem látja, hogy kifordult magából ez a világ.<br>Sassal a hátán felismered a repülő nyulat.<br>Elzüllött világunkban, csak a dögevő mulat.