Tiszta ruhába öltözött a bűn,<br>hogy ne ismerjen rá többé senki.<br>Elvegyült a jók között keserűn,<br>nem tudta magát itt rájuk kenni.<br><br>Ki kéne találni valami cselt,<br>hogy sikerüljön amit szeretne.<br>Volt barátja, akit kedvelt,<br>szemével így a rontást kereste.<br><br>Meg is látta a hit rabságában.<br>Tőle tartott, ezért hát elszelelt.<br>Ivott egyet a düh kocsmájában,<br>átöltözött, és újra útra kelt.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,<br>és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.<br>Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és<br>válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:<br>- Ön-vé-del-em volt, ura-im!<br>Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.<br>Láthatják kése mi kárt okozott,<br>Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,<br>hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.<br><br>De ők, sötét és komor baglyok,<br>ítéletükkel hamar elcsendítettek,<br>mondván hogy ismerik fajtámat,<br>és bármi ellenkezés részemről<br>csak még súlyosabbá teszi a vádat.<br>Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,<br>és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,<br>Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -<br>s most a fagyott vadon a város falain kívül<br>lett a szánalmas igám és Kálváriám.<br><br>Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!<br>Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.<br>A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,<br>mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.<br>Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques<br>még emlékemre emelnek egy pár poharat,<br>egymás hátát veregetik, és játszósan<br>azon veszekednek hogy melyikük fizet,<br>de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra<br>hogy nekik még mennyivel is tartozok.<br>E kölcsönt majd buzgón visszanyerik<br>volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,<br>ki addigra már garantált eledel leszek<br>falánk farkasok fogai közt, kívánok<br>nektek egy jól fűtött és kellemes telet,<br>és könnyes szemmel végső búcsút veszek.

A mókus vidékre költözött,<br>megunta már a város zaját.<br>Szép vörös ruhába öltözött,<br>gondosan megfésülve haját.<br><br>Már én vagyok az erdő ura,<br>hisz nincsen nálam csinosabb.<br>Nekem viszont az nagyon fura,<br>hogy miért nem vagyok én boldogabb?<br><br>Most már nagyon éhes is vagyok,<br>de sehol sincsen itt egy pláza.<br>Enni, innivalót hol kapok,<br>vagy éhes maradok én már mára?<br><br>Az avarban talált egy gombát,<br>de lehet, hogy már az is bolond.<br>Ezzel sem rakja meg a gyomrát,<br>így a városba visszaosont.

Tenyerébe borította arcát a nyomor.<br>Bármerre is néz sok embert bajba sodort.<br>Látja düledező vályogviskók falait,<br>hallja szegény emberek keserves dalait.<br>Reménytelen küzdelem ró arcra ráncokat,<br>éhség és szomjúság von köréjük láncokat.<br>A kevély jólét ezen csak mulat nagyokat.<br>Kizárja arany kastélyából a bajokat.<br>Földre söpri asztaláról a maradékot,<br>ami mosolyra fakaszthatna néhány arcot.<br>Zsíros kezét saját patakjában mossa le,<br>a hatalom és önzés költözött a szívébe.

Elűzte az ősz a nyarat,<br>télig biztos itt is marad.<br>Gondolta, ha megérkezett<br>nem ereszti be a telet.<br><br>Épített is jó nagy várat,<br>így a tél hiába támad.<br>Nem veszi be az erődöt.<br>Jelenthet, majd a tél csődöt.<br><br>Tavaszt aztán befogadja,<br>együtt vigyáznak magukra.<br>Hiába jön, akkor a nyár,<br>távol tartja őt is a vár.<br><br>Készen is állt már a nagy terv,<br>ünnepli az ősz a sikert.<br>Rőtre festette a tájat,<br>rázott diót is, vagy százat.<br><br>Mikor a tél megérkezett,<br>hozott magával hideg szelet.<br>Megdermesztette a tájat,<br>porrá zúzta a kis várat.<br><br>Dugába dőlt az ősz terve.<br>Azóta is mondja egyre:<br>Nem csinálok ilyent soha,<br>hisz ez négyünknek otthona.