Anyám keze erős és kérges<br>volt egykor, s munkától eres,<br>s mégis, olyan gyöngéden simította<br>fáradt kezével mindenem.<br><br>Esténként, mikor hozzá bújva<br>meséket mondott énnekem,<br>úgy ölelt! Olyan szeretettel,<br>ahogy nem tud más senki sem.<br><br>Sosem mondta mennyire fáradt,<br>s amikor éppen nevetett,<br>szeme kékjében csillagokként<br>ragyogtak könnyes gyöngyszemek.<br><br>Istenem! Milyen boldog is voltam!<br>Pedig nem volt más semmi sem,<br>csak néhány boldogan eltöltött óra,<br>mely ma is feldereng nekem.<br><br>Valahol mélyről, messzi múltból,<br>s úgy járja át most mindenem,<br>hogy beleborzongok, milyen szép volt,<br>pedig oly rég volt, Istenem.<br><br>Azóta megtört. Oly törékeny.<br>S olyan gyönge a két keze,<br>Mégis annyira jólesik most is,<br>amikor néha átölel.<br><br>Tudom, az idő olyan véges,<br>s nem lehet mindig itt velem,<br>de nekem mégis, oly erőt ád,<br>ha fáradt kezével átölel.<br><br>Most tűnődöm: vajon épp úgy érez<br>az én két drága gyermekem?<br>Ahogyan én, hisz nincsen másom,<br>csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Tombolj vihar! Söpörj el engem!<br>Ne engedd azt, hogy itt legyek!<br>Vigyél magaddal árkon-bokron,<br>had legyek dühöngő szeled.<br><br>S olyan erős, mely összezúzza<br>minden apró kis kételyem,<br>mely visszatart, s nyugodni nem hagy,<br>cafatra tépve lelkemet.<br><br>Fújj a szemembe porszemet, vagy<br>takard le mind a két szemem!<br>Ne engedd azt, hogy megláthassam,<br>mikor sírnak a fellegek.<br><br>Ne lássam, mikor megtört szemükből<br>patakzó árként könny pereg,<br>elsiratva e gonosz világot,<br>hol már nincs helye semminek.<br><br>Ne engedd azt, hogy itt maradjak,<br>Hisz, a lelkem most úgy remeg,<br>mint a viharban hajló nyárfa,<br>mely minden ízében megremeg.<br><br>Tiporj el mindent, mi visszahúz még,<br>dörgő haraggal, hogy nekem<br>ne legyen többé semmi más itt,<br>csak halomra döntött romhegyek.<br><br>Vigyél magaddal, s ne engedj el,<br>míg nem csillapítod lelkemet,<br>hisz most összetört. S darabokban<br>megtépve, zúzva ott hever.<br><br>Ne engedd azt, hogy visszatérjek,<br>hisz már nem maradt semmi sem,<br>miért itt legyek, s nem hiányzom,<br>nem vár már vissza senki sem. <br><br>Sodorj oda, hol megtépett lelkek<br>várnak, ott talán meglehet,<br>hogy elfogadnak, és úgy szeretnek,<br>ahogyan én is szeretek.

Visszatérsz? Várom Petronella, <br>Tiéd testem-lelkem valója… <br>Visszatérted vágyom, <br>Megőriztél? Mákom… <br>Jőj megint szerelem-hajóba. <br> <br>Visszatérnél? Együtt volna jó! <br>Kettőnknek von’ lélekfalazó. <br>Megint úgy vágynálak, <br>Megsimogatnálak… <br>Ez már ne legyen megtagadó. <br> <br>Visszatérnél? Vágy…Petronella. <br>Lennénk egy pár… élet valója. <br>Igaz pár lehetnénk, <br>Jövőbe mehetnénk… <br>Légy Te, szerelem messiása… <br> <br>Vecsés, 2021. november 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban. <br>

Láttam… arcodon fényt, Mirella, <br>Akkor öleltünk utoljára… <br>Boldogan nevettél, <br>Vidáman öleltél. <br>Látszott távolság mosolygása. <br> <br>Ma már tudom, fénytelen égbolt <br>Ott, akkor még nekünk ragyogott. <br>Szép szemed is fénylett, <br>Ég még kicsit kéklett… <br>Félhold nem volt, ölelés szép volt… <br> <br>Csend kiáltásom, sikoltozott! <br>Szép pillanat… sors már taposott. <br>Első ölelés volt, <br>Több ilyen, már nem volt. <br>Megváltó halálfény… ott kotlott. <br> <br>Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus, emlékező LIMERIK csokorban. <br>

Emlékszem, mosolygott Hildegárd. <br>Láttam, mosolya nem volt csalárd. <br>Örömmel beszéltünk, <br>Idő, elment nékünk. <br>Időnk tűnt gyorsan, mint egy gepárd. <br> <br>Faggattam Kegyedet, egy folytán’, <br>Szívben melegség volt egy folytán’. <br>Mondtam én magamról, <br>Kegyed szólt magáról. <br>Időnk ment rohanvást, egy folytán’. <br> <br>Emlékszem, mosolygott Hildegárd. <br>Szeme csillogott, nem volt csalárd. <br>Módfelett csak néztük <br>Egymást… érdemeltük. <br>Csak szerelem... nem volt csatabárd. <br> <br>Azt nem tudod megtiltanod nekem, hogy álmodjak… és át sem írhatod. <br>Szívemben élsz továbbra, az álmomban vagy, bár lehet, te az egészen túlvagy. <br> <br>Vecsés, 2021. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott; romantikus LIMERIK csokorban és leoninusban. <br>