Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod<br>összeomlana olyan hirtelen,<br>mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,<br>s nem tudnál tenni semmit ellene?<br><br>Ha a szívedben égő éltető szikra<br>kialudna egy röpke perc alatt,<br>s ha az ablakon besütő napfény<br>melege már csak múlt emlék marad? <br><br>Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,<br>s nem marad más, csak puszta kőfalak,<br>mely nem ád meleget, s hűvös némaságban<br>kellene élni minden napodat?<br><br>Talán akkor majd ráébrednél végre,<br>Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,<br>melyet te okoztál, és miattad vérzik,<br>s hiába kötözöm, mégis ott marad?<br><br><br>Talán akkor majd megértenéd végre,<br>hogy te tépted széjjel minden álmomat,<br>hiába vársz rám, nem találsz meg többé,<br>s az üres falak már nem adnak vigaszt?<br><br>Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még<br>rajtam kívül, mely boldogságot ad,<br>de úgy ahogy én, sosem tud szeretni <br>senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod<br>összeomlana olyan hirtelen,<br>mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,<br>s nem tudnál tenni semmit ellene?<br><br>Ha a szívedben égő éltető szikra<br>kialudna egy röpke perc alatt,<br>s ha az ablakon besütő napfény<br>melege már csak múlt emlék marad? <br><br>Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,<br>s nem marad más, csak puszta kőfalak,<br>mely nem ád meleget, s hűvös némaságban<br>kellene élni minden napodat?<br><br>Talán akkor majd ráébrednél végre,<br>Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,<br>melyet te okoztál, és miattad vérzik,<br>s hiába kötözöm, mégis ott marad?<br><br><br>Talán akkor majd megértenéd végre,<br>hogy te tépted széjjel minden álmomat,<br>hiába vársz rám, nem találsz meg többé,<br>s az üres falak már nem adnak vigaszt?<br><br>Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még<br>rajtam kívül, mely boldogságot ad,<br>de úgy ahogy én, sosem tud szeretni <br>senki, s benned is mély sebet fakaszt.

Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,<br>S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?<br>Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,<br>s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.<br><br>Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,<br>nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.<br>Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha<br>oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.<br><br><br>Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,<br>nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.<br>Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet<br>úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.<br><br>Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!<br>De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.<br>Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,<br>Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.<br><br><br>Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,<br>s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.<br>Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet<br>őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és<br>s ronggyá égeti bőrödet<br>vad melegével, s izzadtságcseppek<br>képeznek rajta gyöngyöket?<br><br>Mért nem tud végre adni az Isten<br>egyszerre annyi meleget,<br>amely nem éget, felmelegít csak,<br>s messzire űzi a hideget?<br><br>Miért kell oly sokszor fagyban, hóban<br>dideregni, s az hogy lehet,<br>hogy míg te fázol, mások henyélnek,<br>s mégis övék a tisztelet?<br><br>Miért kell mindig egyeseknek<br>annyit szenvedni más helyett?<br>Miért nem szeret egyformán Isten<br>minden anyát, és gyermeket?<br><br>Miért nézi a szenvedésünk?<br>Mért büntet minket ennyire?<br>Hiszen nem tettünk semmi rosszat,<br>csak azt szerettük, kit nem lehet.<br><br>Oly sok védtelen, ártatlan gyermek<br>szenved ok nélkül. Istenem!<br>Mért nézed végig szenvedésük,<br>ha a hatalmad végtelen?<br><br>Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,<br>hogy meglássák azt a kis jelet,<br>mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!<br>Mondd? Most merre vagy? Istenem!<br><br>Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek<br>bűnhődjön annyi rossz helyett!<br>Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,<br>ki nem érdemli az életet!

Oly sokan kérdezték, mért írok mindig<br>olyan szomorú verseket?<br>Talán azért, mert nehéz az élet,<br>s úgy a lelkemen viselem.<br><br>A megfáradt arcok mosolyhiányát<br>melyek úgy tűnnek fel nekem,<br>mint könnytől csillogó megtört szemekben<br>messze révedő tekintetek.<br><br>Kínos mosolyok ülnek az arcon,<br>s kényszer kacajok csengenek,<br>bárhogy titkolják, mindig megérzem,<br>mennyi fájdalmat rejtenek.<br><br>Olyankor szeretném nekik adni<br>szívem melegét teljesen,<br>hogy felolvassza a jégvirágot<br>a dermedtté fagyott lelkeken.<br><br>Szeretnék nekik erőt adni,<br>bár az enyém sem végtelen,<br>hogy letéphessék hatalmas láncuk,<br>mely börtönbe zárja lelküket.<br><br>Hisz aki boldog, magasan szárnyal, <br>s ereje szinte végtelen,<br>mint a csillagok sokasága<br>ott fent, a tejútrendszeren.<br><br>Amikor boldog arcokat látok,<br>én is teljesen más leszek!<br>Istenem! Nézz le, s derűt sugározz<br>ott ahol mosoly nincs jelen.<br><br>Hiszen ott van a legnagyobb szükség!<br>Ott töröld le a könnyeket!<br>Had lássam, ahogy mosolyognak<br>azok a megtört emberek.