Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,<br>vagy csak néha- néha feltörő meleg,<br>mely úgy tűnik el az akác suttogásban,<br>mint a szél, melytől a lomb is megremeg.<br><br>Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,<br>mint a szellő, mely vállamon pihen,<br>míg messzire tűnik egy megmozdulásban,<br>s tovasuhan a dús lombok felett.<br><br>Lesz e még nyár, mely meleg sugarával<br>úgy simítja majd sápadt bőrömet,<br>mint egy anya, mely karjába zárva<br>gyermekét simítja, amíg megpihen.<br><br>Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel<br>felmelegíti fagyos lelkemet,<br>s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,<br>talán egyszer még nekem is lehet<br><br>új otthonom, mely közelebb visz majd<br>azokhoz, kiket nagyon szeretek,<br>zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,<br>s elűzi majd a sötét felleget.<br><br>Hisz már csak az az egyetlen vágyam,<br>hogy őrizhessem a lépteiket,<br>s átölelhessem karom kitárva<br>azokat, kiket úgy szeretek.

Olyan jó, néha amikor végre<br>fáradtan hazamegyek,<br>az a csönd, ami engem vár otthon,<br>amikor megérkezem.<br><br>A pihenni térő napkorong fénye,<br>amely az ablakon át<br>beköszönöm nékem és búcsúzóul<br>fényével hinti szobám.<br><br>Meleg sugarát rám vetíti<br>s mikor az arcomhoz ér,<br>búcsúcsókot nyom homlokomra,<br>azután pihenni tér.<br><br>Pihennék én is szemem lehunyva,<br>az ágy már megvetve vár,<br>de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,<br>s nélküled üres az ágy.<br><br>Tudod: mióta eljöttél hozzám<br>másképpen fest a világ!<br>Bármilyen nehéz is, karodba bújva<br>megnyugszom. S nem félek már.<br><br>Most messze vagy. S nélküled olyan<br>hideg a megvetett ágy.<br>Siess hát haza! Annyira várlak.<br>Nélküled üres a ház.

Mennyire másak a májusi esték,<br>amikor gyúlnak a csillagok,<br>megannyi apró fényes kis pontban,<br>s a Göncöl szekér is úgy ragyog.<br><br>Mennyire más, mikor csillagok fénye<br>kísér végig az utadon,<br>mint mikor borongós, sötét az este,<br>s nincs csillag, amely rád ragyog.<br><br>Csak az utcai lámpa világít,<br>de a levegő oly hideg,<br>hűvös szelével fújja az arcod,<br>amelytől fázol, s megremegsz.<br><br>Olyankor jó a karodba bújni,<br>hogy felmelegítsd a testemet,<br>s érezni minden lélegzetednél,<br>mennyire vágysz rá, hogy szeress.<br><br>Olyankor mindig más vagyok én is.<br>Annyira jó, mikor átölelsz!<br>Tudod, olyankor bús vagyok én is,<br>s nem vágyom másra, csak szeress.

Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?<br>Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.<br>Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,<br>s pompázó színekben ontja illatát is?<br><br>Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,<br>s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.<br>Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,<br>ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.<br><br>Szeretném érezni a rózsa illatát is,<br>akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.<br>Most akarok én is színekben pompázni,<br>hiszen odalentről nem fogom már látni.<br><br>Most terítsd elém az illatos szirmokat,<br>hisz a koporsómra már hiába szórnak.<br>Szeretnék örülni minden kis virágnak,<br>egészen addig, míg koporsóba zárnak.<br><br>És ha eljön egyszer az utolsó óra,<br>rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.<br>Szórjátok síromba! Had múljon el vélem<br>ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,<br>hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,<br>valami különös árnyékvilágba,<br>ahol már minden, minden idegen.<br>Talán majd írok, mielőtt elmennék<br>könnyek között egy búcsúlevelet,<br>s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,<br>Ki tudja még? De addig bármi lesz:<br>minden ízemmel szeretni foglak,<br>s aranyló betűkkel írom a neved<br>szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,<br>mint a legszentebb, legdrágább nevet.<br>S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,<br>amelyen könnyem pacát képezett,<br>jusson eszedbe: nem volt olyan óra,<br>nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.<br>Talán akkor már mindent másképp látsz majd,<br>s megérted végre mennyi szeretet<br>áradt belőlem olyan féltve hozzád,<br>minden napon, és minden éjjelen.<br>Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,<br>mint egy távoli, bűvös üzenet,<br>amelyen nem fogott az idő múlása,<br>s felszínre hozza a szép emlékeket.<br>Akkor fogod majd elhinni végre,<br>hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,<br>ki szívének utolsó dobbanásáig<br>miattad aggódott, téged szeretett.