Ábrándok, melyek úgy<br>szállnak messze<br>életünk múló színpadán,<br>mint a légtérbe eregetett<br>gomolygó füstkarikák.<br>Valahol eltűnnek az égen,<br>s nem látunk semmit se már,<br>csak felhőket, melyek összegyűlve<br>felettünk suhannak át.<br>Nem is oly rég még azt hittük,<br>hogy színesebb lesz a világ,<br>s cikázó napfény sűrűjében<br>megélünk annyi csodát.<br>Ma már tudjuk, hogy bárhogy tűz is,<br>elég egy szemvillanás,<br>s dühöngő villám tépi széjjel<br>álmaink fénysugarát.<br>De te ne búsulj.<br>Ne csüggedj még el!<br>Nem érhet annyi csapás,<br>hogy eldobj magadtól annyi szépet,<br>amely még várhat reád.<br>Tudom: most mardos a kétség,<br>s nem tudhatod, hogy mi vár,<br>de mindennap tartogat valami szépet!<br>Hidd el! Még száz csoda vár.

Amikor tűző nap hevében valami árnyékot kapok,<br>olyankor én is úgy érzem, hogy lesznek holnapok.<br>Amikor meleg van, és szellő simít a vállamon,<br>olyankor én is szebb világról álmodom.<br><br>Amikor enyhe őszi szellő simít az arcomon,<br>s egy fuvallattól érzem, hogy milyen friss vagyok,<br>amikor színes levelek közt térdig gázolok,<br>olyankor úgy érzem, hogy boldogabb vagyok.<br><br>Amikor hűvös téli éjjel melegről álmodom,<br>s a tűz nyalábja lángot fest az arcomon,<br>amikor megfájdult szívekbe valami reményt adhatok,<br>olyankor úgy érzem, hogy sokkal jobb vagyok.<br><br><br>Amikor árnyékos ligetben sétálok veled,<br>olyankor úgy érzem, hogy van még őszinte szerelem,<br>amikor két szemedben látom, hogy mennyi félelem<br><br><br>van, mely téged aggaszt, s értem reszketel,<br>Amikor fáradt homlokodra egy csókot adhatok,<br>olyankor én is sokkal boldogabb vagyok.

Elgondolkozva ülök a parton,<br>térdig a vízbe mártva lábamat,<br>olyan jól esik! Felfrissülök tőle.<br>Hullám csiklandozza most a talpamat.<br><br>Olyan békés, és olyan csendes minden.<br>Halak úszkálnak lent a víz alatt,<br>szinte érzem a fürge surranásuk,<br>s mellettem látom a buborékokat.<br><br>Milyen jó lenne mindig itt maradni!<br>Távol mindentől, hol senki sem zavar.<br>Mélyre merülni a hullámzó patakban,<br>hogy ne lásson senki, és ne bántsanak.<br><br><br>Néha elég egy néma délután is,<br>s megcsitul bennem minden indulat,<br>mint a folyóvíz csendes csobbanása,<br>mely messze sodorja el a hangokat.<br><br><br>Nem vágyom mást, csak csöndet és nyugalmat,<br>s megtisztulni a kéklő víz alatt,<br>lemosva magamról mindent, mi bántott,<br>s oly szelíd lenni, mint a hűs patak.

Mit teszel, mondd, ha elkerül az álom,<br>s kínzó kétségek közt egyedül maradsz?<br>Hiába száll fel esdő kiáltásod,<br>nem hallják, csak a roskatag falak.<br><br>Hiába tör fel tested börtönéből<br>az az eltitkolt, fájó gondolat,<br>nem hallja senki segélykiáltásod,<br>és csak felszakadt fájdalom marad.<br><br>Tudod, a falak elnyelik a hangot.<br>Hogy halljam majd, ha bármi bántana?<br>Hiszen messze vagy. Olyan nagyon távol.<br>Csak a telefonban hallom hangodat.<br><br>Tudod, hogy mennék. Egyetlen egy szóra,<br>nem bánva semmit, ami itt marad,<br>súlyos láncomat magam tépném széjjel,<br>hogy ne legyen semmi, ami visszatart.<br><br>Ne titkold el! Hisz megérzem úgyis!<br>Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,<br>hogy anyai szívem ne sajogna érted,<br>s ne venném vállamra minden gondodat,<br><br>ha tehetném. De csak ember vagyok én is.<br>Olyan öreg, és olyan ingatag!<br>De hozzád fog szólni minden imádságom,<br>míg szívemben egyetlen dobbanás marad.

Végtelen hosszúnak tűnnek a percek<br>ameddig hozzád érkezem,<br>pedig sietek. S a kavicsos úton<br>szinte már futva lépkedek.<br><br>Lassan pereg a perc, az óra,<br>szinte már alig észlelem<br>csak szívem nyugtalan dobbanása,<br> sürgeti minden ízemet.<br><br>Tudod: tegnap még nem akartam,<br>hogy magadhoz láncolj teljesen,<br>hiszen annyian bántottak már,<br>s túl sok seb van a lelkemen.<br><br>Mégis: valami belülről úgy űz,<br>szinte égeti mindenem,<br>mint futótűz, amely sebesen terjed,<br>keresztül gázolva mindenen.<br><br><br>Ez a tűz most már hozzád láncol,<br>te gyújtottad fel mindenem.<br>Te vagy csak, aki elolthatja!<br>Többé már nem kell senki sem!<br><br><br>Olyan félénken érek hozzád,<br>még a szívem is megremeg,<br>s érzem ereid lüktetésén,<br>ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.<br><br>Sosem hittem, hogy valaki egyszer<br>áthatol még a szívemen,<br>Hiszen úgy védtem, mint a páncél,<br>amelyről minden lepereg.<br><br>Most itt vagyok. Karodba bújva,<br>s szerelmem olyan végtelen,<br>mint a csillagok fent az égen,<br>melyek annyira fénylenek.