Lomb pereg halkan,<br>Szél viszi hosszan,<br>Aranyba hajló színes a lét.<br>Nesz ül a tájra,<br>Köd simul játszva,<br>Ősz dalát zengi halkan a rét.<br><br>Víz csobogása,<br>Szél tapad rája,<br>Fodrokban méri most a levét.<br>Folyónak partja<br>Pancsol a habra,<br>Felejti lassan nyárnak hevét.<br><br>Felhő csak lebben,<br>Lágy eső cseppen,<br>Hűti a szívek nagy bánatát.<br>Ringat az este,<br>Árnyék a lelke,<br>Hozza a hajnal fény-mosolyát.<br><br>Idő csak folyik,<br>Napokkal kopik,<br>Ősi varázsló éveket csen.<br>Minden, mi volt már,<br>Múltunkban ott jár —<br>Ősz ölelése szép kegyelem.

Ősznek pírja körös-körbe,<br>Eső lába lóg a földre.<br>Beleszürkült, a fény sápad,<br>Sáros úton tócsa árad.<br><br>Arany napnak bronz lett lelke,<br>A lombhullás megkövette.<br>Fürtökben lóg nyár melege,<br>Hordókba folyik dús leve.<br><br>Térdel a köd nyirkos reggel,<br>Ölelkezik hűvös csenddel.<br>Nyári emlék, fénylő paplan<br>Ott ázik most az avarban.<br><br>Lucskos napon a táj bágyad,<br>Rozsdásodva őszbe árad.<br>Csobban a csepp, szerte fröccsen<br>Karikázik víz tükrében.<br><br>Fakó fény ül háztetőkre,<br>Gyorsan hajlik nap az estbe.<br>Néma sóhaj múltba csorgó,<br>Emlék hívó a telt hordó.<br><br>Párás hajnal ködöt ringat,<br>Fázós szellő ágat ingat.<br>Dérpalástot sző a reggel,<br>Tó tükörbe dermed csenddel.<br><br>Az időt is szél kergeti,<br>Pókhálóját messze veti.<br>Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon<br>Véget ért a nyári álom.<br><br>Horizonton körös körbe<br>Gomolyfelhők gyűlnek össze.<br>Kályha mellett nyárnak heve<br>Bele olvad a szívekbe.

Ma egy biztos van,<br>Túl-fejlődött világban...<br>Bizonytalanság!<br><br>Két szék közt érik<br>A végzetes huppanás...<br>Biztonság-hiány.<br><br>Emberség fogyó,<br>Emberiség veszélyben...<br>Bizonyosságos.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,<br>Csendes folyó partján minden nesz most megnő.<br>Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,<br>Az érzelem játszik, óvatosság pengés.<br><br>Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,<br>Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.<br>Éhes gyomor oson pecsenyét remélve<br>Orra hegyén szimat, szellő az esélye.<br><br>Prédának figyelme hogyha el nem lankad,<br>Álcát kihasználva újabb napra virrad.<br>Szelíd teremtménynek az alvása éber,<br>Vadon világában ösztön szülte kényszer.<br><br>Holdtalan éjszaka fekete az erdő,<br>Vadásznak, prédának az esélye megnő...

Történelmünk a miénk… <br> <br>(leoninus csokor) <br>Évszázadokban nem azért maradtunk életben, mert könnyű... de azért, mert régi, korhű! <br>Évszázadokban csak jöttek a tatárok, utána törökök… tovább éltek platánok... <br>Évszázadok, mindig élt a ’kard ki kard’! Következő lovasrohamot átéltük, fanyart... <br> <br>&bdquo;Gyümölcséről ismerszik meg a fa” ... századokban vagyunk ujratermő gyümölcsök úja! <br>Nem voltunk időjárás ellen, jobb híján használtunk esernyőt... újra! Kard meg hadd pengjen! <br>Voltak tendenciák, hogy a vihar leverte gyümölcsöket... leeresztettük redőnyöket. <br> <br>Volt a török időben, mikor csak kétmilliónyin maradtunk… tovább folytattuk harcunk. <br>Megmaradást hitünk, akarásunk segítette, majd életet is hit, csak segítette. <br>Az ily’ vad időkben, volt, hogy lovunk is alig volt, de vihart mind legyőztük, már mind múlt volt. <br> <br>Mint az ujjak között pergő homok, az évek úgy fogynak, de nekünk ezek nem lomok. <br>A homokot visszatöltjük a homokórába, így aztán hit nem vész, mint a homok… <br>Homok pereg, az idő halad, évek homok… az elmúlt óra a múltban nem homok? <br>** <br> <br>(Bapeva) <br>Élünk, <br>Jön idő. <br>Tatár-török, <br>Harcban megállunk. <br>Platánfa árnyat ad. <br>Kard suhog, mi kitartunk, <br>Hitünk óráját őriztük. <br>Évek, mint homok szétperegnek. <br>Vihar lever, de újra sarjadunk, <br>Megmaradásunk örök, mint századok. <br> <br>Vecsés, 2022. május 19. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam: leoninusban. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája. <br>