Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,<br>s elvonulnak egyszer majd a fellegek<br>fejem fölül, és csöndes kis szobámat<br>egyszer még öröm hangja veri fel.<br><br>Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,<br>bárhogy húz földre mázsás súly, teher,<br>kopott szívemben van még annyi álom,<br>hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.<br><br><br>Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,<br>ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,<br>melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,<br>ne tudnék felállni százszor is, ha kell.<br><br>Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban<br>van valami, miért élni érdemes,<br>hisz bármily törékeny az emberi lélek,<br>minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.<br><br>Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,<br>mindig találok majd egy kis meleget,<br>amely melegít, s adhatok belőle<br>minden embernek, ki fázik, hogyha kell.<br><br>Hiszen éppen attól oly erős az ember,<br>hogy minden akadályon átlép, és lehet,<br>épp attól erős az élni akarása,<br>hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.

Ott, a távoli réteken, hol<br>napfényben fürdik a táj,<br>ott szeretnék most kóborolni,<br>szívem most úgy oda vágy.<br><br>Hol a táj most annyira színes,<br>s olyan szép most a határ,<br>piros pipacsok, szarkalábak<br>között a kedvem is más.<br><br>Most csak egyedül kóborolnék, <br>hisz szívem annyira fáj,<br>nem akarom, hogy sírni lásson <br>senki, hogy nem tudja más<br><br>mért sírok, hiszen nem bánt senki,<br>és mégis: valami bánt,<br>nem is értem, hogy mi van vélem,<br>hisz csak a hiányod fáj.<br><br>Valami furcsa fájdalom<br>most lelkemben ütött tanyát,<br>kínzó, égető szenvedéllyel,<br>s nyugodni sehogy sem hágy.<br><br>Kereslek. Lehunyt szemeimmel<br>látom az arcodat már<br>magam előtt, és egyre kérdem:<br>mikor jössz? Nem bírom már.<br><br>S látom: szemeid íriszében<br>hogy te is ugyanúgy vágysz,<br>arra a forró pillanatra,<br>mikor a karodba zársz.

Az ünnep csak addig ünnep,<br>ameddig itt vannak veled,<br>azok, kit szívednek mélyén<br>őrzöl és annyira szeretsz.<br><br>Olyankor lázasan készülsz<br>értük. S nem magadért teszed,<br>hiszen az ünnepek fénye<br>csak bennük világít neked.<br><br>Amikor magadnak készülsz,<br>nincs mért, és nincsen kinek.<br>Épp olyan nap, mint a többi,<br>s ugyanúgy nem leled helyed.<br><br>Minek a pompa? Hisz úgyis<br>most is csak magad leszel,<br>ugyan oly üres az este,<br>s épp olyan néma a csend.<br><br>Az ünnep csak akkor ünnep,<br>amikor itt vannak veled<br>azok, kit szívedben őrzöl,<br>s mindennél jobban szeretsz.

Oltsd el a lámpát. Zavar a fénye.<br>Nem kell semmilyen fény nekem,<br>csak te, hisz a szemeid fénye<br>oly szépen világít nekem.<br><br>Most csak bújj hozzám. Te légy a mécses,<br>mely utat mutatva világít nekem,<br>Hiszen úgy félek. E gonosz világban<br>lassan már sehol nem lelem helyem.<br><br>Ma éjjel minden bánatodban,<br>s örömben osztozom veled,<br>ha fázol, majd felmelegítlek,<br>s ha kell, majd takaród leszek.<br><br>Ma éjjel úgy bújj majd hozzám,<br>hogy eloszlasd minden kételyem,<br>amely úgy kínoz. S kérlek.<br>Ne okozz csalódást nekem.<br><br>Tudod, hogy egyetlen álmom,<br>csak az, hogy veled legyek,<br>s nem kell semmi, csak úgy szeress engem,<br>ahogyan én szeretek.

Tétova éjjelek megtestesült álma,<br>melyeknek száma már szinte végtelen,<br>színessé tették annyi éjszakámat,<br>de reggelre már csak puszta képzelet.<br><br>Olyan jó lenne emlékezni rájuk,<br>de messzire tűnnek, mire ébredek,<br>s nem marad más, csak halomba hullt álom,<br>melyre már alig emlékezem.<br><br>Mint ifjú koromra, melyben annyi álom<br>terített elém színes képeket,<br>mégis kifakult. Szürke por takarja,<br>s már csak álmaimban emlékezem.<br><br>Akkor még mindent más színben láttam,<br>s azt hittem, talán el is érhetem,<br>de eltűntek, mint a szappanbuborékok,<br>mit a levegőbe eregetek.<br><br>Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,<br>tétova éjjelek, minden elveszett,<br>most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,<br>s néha félek: már fel sem ébredek.