De csak pár napos lehettem… <br> <br>Lehetnék zápor áztatta illatos fű a mezei lépteid alatt… <br>Lehetnék heveskedő langy szellő, mi hátulról kócolja a hajadat… <br>Lehetnék mélyen a lélekbehatoló szód, ami igy hagyja el szádat… <br> <br>Pár napos volt csak a kapcsolatunk és Te már el is hagytál… <br>Pár nap után, ígértél rozsdás kardot, amit otthon hagytál… <br>Pár nap után nem vagy és már csak múlt van… nekem ennyit hagytál… <br> <br>Vecsés, 2024. október 29. -Kustra Ferenc József – Íródott: romantikus emlékezés csokorban, önéletrajzi írásként. <br>

Amíg csak élek, te légy az élet,<br>amelyben mindig értelmet lelek,<br>nálad leljem a csöndes menedéket,<br>amelyet olyan régóta keresek.<br><br>A te vállad legyen majd támaszom nékem,<br>amikor úgy érzem, fogytán van erőm,<br>hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,<br>s karodba bújva nyerek friss erőt.<br><br>Amíg csak élünk, én legyek néked<br>az esténként rád ülő csöndes nyugalom,<br>hogy a válladról átvegyem egy részét<br>súlyos terhednek, melyet hordozol.<br><br>Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.<br>S szemedben láttam meg azt a ragyogást,<br>mely felcsillan nekem bármily sötét is van,<br>s elcsitítja a csöndes zokogást.<br><br>Milyen jó lenne együtt bandukolni,<br>amíg a hajunk hófehérre vált,<br>s szeretni egymást olyan türelemmel,<br>hogy elbírjunk viselni százezer csapást.<br><br>Együtt ébredni, hogy én lássam először<br>reggel az arcod első mosolyát,<br>s úgy szeretni, hogy minden egyes percben<br>egymásért éljünk, míg időnk lejár.<br><br>S ha majd ránk borul a végső éji álom,<br>amely örökre karjaiba zár,<br>azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,<br>hisz csak veled szép ez a rút világ.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?<br>Talán mert szúr a tövise?<br>Ha letépnék róla, hogy védekezne,<br>mikor gyönge és védtelen?<br><br>Épp olyan szelíd, ahogyan én is.<br>Nem tud ártani senkinek,<br>csak szeret megbújni némán, csendben,<br>ahogyan én is azt teszem.<br><br>Talán mert ő is oly érzékeny,<br>s lelke van, ahogy bárkinek,<br>s töviseivel űzi messze<br>ki ártó szándékkal közeleg.<br><br>De mikor kinyílik csodaszép lesz,<br>akár a bűvös kikelet,<br>kivirul, s szinte úgy pompázik,<br>elvakítva a szemedet.<br><br>Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,<br>s csak annak nyílik, kit megszeret,<br>de annak olyan örömet hoz<br>minden harmatos reggelen.<br><br>Kinek tövise mélyebben szúr,<br>az sokkal mélyebben szeret!<br>Olyan féltve, és olyan forrón,<br>ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,<br>hol az esti szélben suttognak a fák,<br>s lombjai között sűrű fehérségben<br>akácvirág ontja bűvös illatát.<br><br>Visszavágyom majd nyári éjszakákon,<br>mikor kinyílnak majd a violák,<br>hisz az illatuk az orromban érzem,<br>s úgy bódítja fejem ez az illatár.<br><br>Nincs másik olyan hely ezen a földön,<br>ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,<br>csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,<br>s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.<br><br>Ismerek szinte minden egyes házat,<br>s oly fényben úszik a júniusi nyár,<br>mely beragyog mindent arany sugarával,<br>mikor beköszön ablakomon át.<br><br>Oly nehéz lesz majd messze menni innen,<br>visszahúz minden apró kis virág,<br>a madarak hangja, a tücskök cirpelése,<br>amely betölti csöppnyi kis szobám.<br><br>Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,<br>hiszen itt marad az a kicsi ház,<br>melynek minden zuga emlékeket őriz,<br>megbújva szívem roskatag falán.<br><br>Csak egy darabot vihetnék magammal,<br>hogy ujjamon érezzem porlós állagát,<br>talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,<br>hiszen már minden más lesz ezután.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,<br>mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik<br>minden szenvedés, olyan mélyre zárva,<br>hogy ne tudják többé felszakítani.<br><br>Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,<br>míg végig gördülnek szirmuk oldalán,<br>átlátszó kristályként szirmukra tapadva,<br>s mégis: talán a legszebbik virág.<br><br>A rózsák is olyanok, akár az ember,<br>ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,<br>gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,<br>hogy ne hallja senki sóhajtásait.<br><br>Ők is elhalnak, mikor a szirmok<br>hervadt elmúlással földre hullanak,<br>s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,<br>s águkra újabb bimbókat fakaszt.<br><br>Az ember is olyan, akár a rózsák,<br>csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,<br>egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,<br>s belülről sírva könnyet ontanak.<br><br>Az ember is épp oly széppé tud válni,<br>mikor a lelkében új remény fakad,<br>megszépül ő is egyetlen mosolytól,<br>mikor szívében újra lesz tavasz.