Én úgy félek a tűző nyári naptól,<br>mely rőt vörösre fogja bőrömet,<br>melegével egyre jobban éget,<br>izzadt cseppet hagyva testemen. <br><br>Én szeretem, ha langy szellő fuvallat<br>simogatja minden részemet,<br>olyankor az ég is egyre kékebb,<br>s foltos felhők közül integet.<br><br>Én nem bírom, ha eső mossa testem,<br>s eláztatja szinte mindenem,<br>Úgy fázok! És eső mosta bőröm<br>lúdbőrös lesz szinte teljesen.<br><br>Langyos-meleg levegőre vágyom,<br>mely átjárja szinte mindenem,<br>mint egy régi, megtestesült álom,<br>mely még ma is mindenem nekem.<br><br><br>Én gyűlölök minden kapzsiságot!<br>S nem tehetek semmit ellene,<br>csak remélem, s imádkozom érte,<br>hogy a földön végre már legyen<br><br>Egy kis béke. S a szeretet lángja<br>ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!<br>Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,<br>addig lesz csak élni érdemes.

Lehoznám néked a csillagot,<br>csak nevess! Hadd lássam édes,<br>ahogy a szemed felragyog,<br>amikor mosolyogsz éppen.<br><br>Had lássam szemed íriszén<br>a fényt, ha szemedbe nézek,<br>amely elvakít, s mámorít,<br>még sosem láttam ily szépet.<br><br>Mint az égbolt, mely felragyog,<br>amikor nap süt az égen,<br>úgy varázsol el engem is<br>szemeid csillogó kékje.<br><br>Szemedben látom a holnapom,<br>és ha a szívembe nézel,<br>tudod, hogy bármit megadok!<br>Nem is kell sohasem kérned.<br><br>Tudod: nincsenek kincseim,<br>csak te vagy! A mindenem nékem!<br>Lágy, andalító dallamot<br>hallok, ha rám nevetsz, s félek.<br><br>Féltelek, mint a gyermeket,<br>ki anyjától messzire téved,<br>s fáradt szemekkel kutatom,<br>hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!<br><br>Maradj! Hisz rövid az életünk,<br>s ki tudja mennyi időnk lesz<br>szeretni, de azt jól tudom,<br>hogy én csak te érted élek.

Magyarnak születtem. Magyar a föld is,<br>hol világra szült a jó anyám,<br>Magyar szív dobog mellkasomban,<br>ezt jelzi minden dobbanás.<br><br>Magyarul tanultam olvasni, írni,<br>földrajzot, geometriát,<br>magyar vér folyik ereimben,<br>mely úgy lüktet, s hevesre vált.<br><br>Amikor arra gondolok, hogy<br>hány magyar hagyta el hazánk,<br>összetiporva, kétségbeesve,<br>s most régen másfele jár.<br><br>Mért hagyjuk azt, hogy javainkat<br>más bitorolja? Hisz ki más,<br>volna annyira, méltó arra,<br>mint magyar fiú és leány?<br><br>Magyarok vagyunk. S szerte a földön<br>sok magyar csak arra vár,<br>hogy magyar földön élhessen végre,<br>jólétben, mint bárki más.<br><br>Szeressük egymást! S fogjunk össze!<br>Ne hagyjuk gyönyörű hazánk<br>kapzsi becsvágynak martalékul,<br>pokollá téve szép hazánk. <br><br>Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,<br>a szívünk csak vissza vágy,<br>ide, ahol a gyökereinket<br>hagytuk, és itt várnak ránk.<br><br>Ebben a humuszos feketeföldben<br>őseink, hisz a világ<br>lehet bármilyen, még sincs oly szép,<br>mint a mi édes hazánk!

Nem is értem, mért vagyok ily szerencsétlen? Istenem!<br>Állandóan elvágják az internetes kábelem.<br>Mért nem figyelnek rá jobban? Örülnek, hogy nincs netem? <br>Bár az övék darabolnák?.meg tudnák, hogy mit jelent.<br><br>Hol a lábujjam verem be, s kékül-, zöldül rendesen,<br>Hol fejemen lelek púpot, s nem tudom, hogy hogy lehet.<br>Vagy éppen a kerékpárról hagyom el a nyergemet<br>útközben, és nem találok senkit, aki értene<br><br>valamelyest ahhoz, hogy a rossz nyergemet feltegye,<br>Atyaég! Most mit csináljak? Nincs már időm semmire!<br>A kocsmáig rollerozva kidöglöttem teljesen,<br>mire végre akadt, aki visszarakja nyergemet.<br><br>Majd fűnyíró zsinórt vágok. S javítani nem merem,<br>áthívom a szomszédot, hogy segítsen már énnekem.<br>Segített is. Tartotta még két szál elég rendesen,<br>szikszalagot és kést vittem, hogy elvágja teljesen.<br><br>El is vágta. Lett is lángja! Fel is csapott rendesen!<br>Utána meg úgy lefüstölt, szénné égve teljesen.<br>Szegény szomszéd! Meglepődött! S le is főtt ám rendesen!<br>Akkor láttam, a konnektor nincs kihúzva! Istenem!<br><br>Aztán jött a zöldséges, hogy karfiolt hoz énnekem,<br>nyitva maradt a kiskapu, és hirtelen ott terem.<br>Csókolgatna, hízelegne, még csak ez kell énnekem!<br><br>Nem volt még ma elég bajom? Mit vétettem, Istenem?<br><br>Másfél mázsás hústorony, és összenyálaz hirtelen,<br>hagyjon békén! Mondom néki. Nem kell nékem senki sem.<br>Tegye le az asztalra, és hátráljon ki csendesen,<br>tolja el a nyálas képét, még mielőtt elverem.<br><br>És a napnak nincs még vége. Kikészültem teljesen!<br>Esküszöm, most úgy elbújok, hogy nem lel meg senki sem!

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,<br>mikor megcsap majd a hideg tél szele,<br>márvány fehérre színezi az arcom,<br>s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.<br><br>Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,<br>s hófehér lepellel borítja fejem,<br>nem kímél már meg, akárhogy is kérném,<br>bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.<br><br>Ifjúságom mára már csak édes emlék,<br>amely minden nappal egyre kevesebb,<br>s úgy mossa majd el az idő múlása,<br>mint a patakvíz a homokszemeket.<br><br>Én még akkor is, ott is azt remélem,<br>hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,<br>minden perc, amely úgy marad meg bennem,<br>mint a legdrágább ajándék nekem.<br><br><br>Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok<br>csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,<br>amikor fáztál, hideg pusztaságban<br>s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.<br><br>Kiáltanék. De nem jön hang a számon<br>úgy hal már el, mint néma intelem,<br>mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok<br>kínjai között múlik el velem.